Karanténbúcsúztató kerti party. Vasárnap délután, kellemes húsz fok. Odalép hozzám egy ismerősöm, és nekem szegezi a kérdést: “Mit tanult az Egyház a vészhelyzetből? Mit fogtok másképp csinálni?” Megállt a kezemben a kanál.

Vidéken praktizálni igazán komplex feladat, minden szépségével és nehézségével. A PTE Családorvosi Intézet oktató háziorvosával beszélgettünk.

Ismét asztalhoz ülünk a SZEMlélek Klubban, hogy fontos dolgokról beszélgessünk, párbeszédet kezdeményezzünk.

Ha valaki ezt mondaná nekem, tudnám, mit mondanék még utoljára a rámbízottaknak.

Nem mindegy, hogy megfigyeled Istent a teremtésben, az Igében, a másik emberben, vagy figyelmes szeretettel befogadod mindezekben. 

A világjárvány kezdetekor már tudni lehetett, hogy a hajléktalanok lesznek a leginkább kitéve a vírusveszélynek.

Az összetartozást hirdeti 750 éve a pálos rend.

Csaba testvért mélyen megrendítette, amit a szíriai útján látott.

Rendőri intézkedés közben meghalt egy színes bőrű férfi Amerikában. Miközben sokan tiltakoznak emiatt, úgy tűnik, a máskor aktív életvédők most hallgatnak.

Sok katolikus aggódik egyházáért, szerte a világon. Sokan érzik úgy, hogy a hagyományos lelkipásztorkodás romokban. Honnan fakadhat a hívek reménye? Lássunk egy provokatív ötletet!

Vasárnap családi okokból misére mentünk. Különleges ökumenikus tapasztalatban volt részem: mintha otthon lettem volna, amikor általános feloldozásban lehetett részem nekem is, protestáns vallású embernek.

Trianonra évek óta úgy emlékezünk, hogy egy nagy csavarral inkább a határokon átívelő összetartozásra fókuszálunk, és nem a múlton kesergünk.