Januárban három hír is napvilágot látott, amelyek az emberi teljesítőképesség határainak feszegetéséről szóltak. De vajon hol vannak a saját határaink?

Rakonczay Gábor már számos életveszélyes kalandra vállalkozott. 2008-ban párjával, Viktóriával átevezték az Atlanti-óceánt. 2012-ben a világon elsőként kenuval tette meg a Portugália – Antigua útvonalat. 2018-ban 28 nap alatt kelet-nyugati irányban átszelte Grönlandot. 2019 januárjában első magyarként elérte a Déli-sarkot. Legutóbbi vállalkozása azonban nem járt sikerrel. Egy kifejezetten erre a célra épített SUP „deszkával” akarta átevezni újra csak az Atlanti-óceánt. Ám a hatodik napon mentést kért. Alig tudott aludni az út során, kihűlt, és hallucinációi voltak. Egy tankerhajó állt meg, hogy kimentse, de a többméteres hullámzásban ez lehetetlen volt. Végül mentőhelikopterrel tudták kiemelni és Tenerifére szállítani. Ahogy ő fogalmazott, elérte a teljesítőképessége határát. - „Azt mondom most, hogy elmentem a határig. Ilyen veszélyfaktorral bíró dolgot nem hiszem, hogy fogok már csinálni a jövőben. Fontosnak éreztem belül, hogy feszegessem a határaimat, de most úgy érzem, hogy itt a vége.” 

A másik hír egy sikeres vállalkozást kürtölt világgá. A Föld mind a tizennégy 8000-es hegycsúcsát megmászták már, közülük tizenhármat télen is. A második legmagasabb csúcsot, a K2-t azonban még nem. Pedig sokan megpróbálták már, ám minden negyedik ember odaveszett. A K2 ugyanis hiába alacsonyabb mintegy 240 méterrel, mint a Mount Everest, sokkal nehezebb feljutni. A Mount Everestre manapság annyian próbálnak „felsétálni”, hogy az egyik legnagyobb veszélyt a tömeg miatti sorbanállás jelenti. Mára több, mint 4000 ember jutott fel. A K2-re 367-en. Az utolsó 500 méteren ugyanis egy sziklafalat kell leküzdeni. Télen mínusz 50 fokban, állandóan kitéve a sziklaomlásnak és a viharos szélnek, az odavezető úton pedig a lavináknak. De most, először egy nepáli serpákból álló csapatnak sikerült. Három expedíciót is indítottak, amelyek végül a nehézségek hatására egyesültek és közös erőfeszítéssel jutottak fel, sőt, ami olykor sokkal veszélyesebb: le.

Rakonczay Gábor a Déli-sark elérésekor (Forrás: Rakonczay Expedíciók facebook-oldal)

A harmadik hír a négyévente megrendezett Vendée Globe vitorlásversenyről szól, melynek során egyedül vitorlázva kell megállás nélkül a Földet megkerülni. Franciaországból indulva irány le délre, megkerülni Afrikát, áthúzni Ausztrália alatt, majd a Tűzföldnél balra fordulva föl északra Franciaországba. Az első verseny távját 109 nap alatt tette meg a győztes. A rekord azóta 74 nap. Idén már a kilencedik verseny befutójáról szólnak a tudósítások. De a végeredménybe ebben az évben is beleszámított, hogy voltak, akik a verseny során a társaikat mentették és ezért a célba érkezéskor időjóváírást kaptak. De arra is volt már sajnos korábban példa, hogy egy versenyzőnek csak a hajóját találták meg partra sodródva, hónapokkal a verseny után.

Mindezt otthon, egy kényelmes fotelben ülve el sem tudjuk igazán képzelni.

Sem a körülményeket, sem azt, hogy valami hasonlóba valaha is belevágjunk. Sőt, sokan őrültségnek tartják ezeket az expedíciókat, versenyeket. A hétköznapi ember fel sem éri ésszel, hogy miért éri meg belevágni, miért vállalnak ezek az emberek ekkora kockázatot. Aki nekivág a Himalájának, vagy az óceánoknak, számol azzal, hogy esetleg nem fog hazatérni, de Edmund Hillary saját szavaival élve: ő azért mászta meg a Csomolungmát – a világon elsőként -, mert ott volt. Vannak emberek, akik nem tudnak otthon ülni, mert ott a hegy, ott a kihívás. Ők azok, akik feszegetik az emberiség határait. Ők azok, akik közül az első annak idején lemászott a fáról.

De mindennek van egy másik olvasata is.

Vajon mi, akikben nem él a késztetés, hogy ilyen kalandokra vállalkozzunk, nyugodjunk meg, és süppedjünk még mélyebbre a fotelünkbe? A mi életünkben nincsenek legyőzendő határok? Nos, azt hiszem, nem úszhatjuk meg ennyivel. Valójában mindannyiunknak megvannak a magunk legyőzendő csúcsai.

A sportban, többek között az úszó és futó versenyeken gyakran látunk egy sárga (esetleg piros, kék, vagy zöld) vonalat, ami a világcsúcsot mutatja. A londoni olimpia előtt volt egy kampány. Arról szólt, hogy mindenki életében vannak sárga vonalak. „Győzd le a saját sárga vonalad!” – szólt bátorítóan a szlogen.

Nincs kivétel, mindannyiunknak vannak sárga vonalaink. Több is.

Fizikai, lelki és szellemi értelemben is. Van, akinek hegyet kell másznia, van, akinek a munkájában kell egyre jobb eredményeket elérni, van akinek amatőrsportolóként vannak új céljai, de van, akinek a káros szenvedélyeivel, a rossz tulajdonságaival, a démonaival kell megküzdenie, hogy legyőzze önmagát.

A hegycsúcs egyszerű eset: ott van. Oda kell felmenni. Tisztán látszik a cél. Önmagunkban megtalálni a legyőzendő csúcsokat azonban sokkal nehezebb. Sokszor nem is látjuk, nem is vesszük észre. Olykor elhitetjük magunkkal, hogy nincs is. Van, hogy elhisszük, hogy felértünk, aztán kiderül, hogy még csak félúton vagyunk. Vagy a csúcsra felérve visszazuhanunk és kezdhetjük újra. De muszáj megtalálni a célt és muszáj elindulni, mert furcsa módon ebben az esetben nem az a halálos veszedelem, ha elindulunk, hanem az, ha nem.

Valójában az extrémsportolók is a saját fizikai, lelki és mentális sárga vonalaik ellen küzdenek. Az övék a hegyen, az óceánon, az Antarktiszon van.

És az öné?

(Nyitókép: Vendée Globe 2020 verseny, forrás: maryannesfrance.com)