Vidéken praktizálni igazán komplex feladat, minden szépségével és nehézségével. A PTE Családorvosi Intézet oktató háziorvosával beszélgettünk.

–Mióta praktizálsz?
–Közel húsz éve végeztem az orvosi egyetemen. Mivel már akkoriban is nagyon sok minden érdekelt, számomra a háziorvoslás jelentette azt az orvosszakmai területet, amivel nem kellett egy irányba beállnom. És úgy éreztem, ez az a terület, amivel a legtöbbet tudok segíteni az embereknek a mindennapokban. Háziorvosként a különböző szakterületekhez alap- és néha készségszinten is érteni kell. Olyanokra kell gondolni, mint például a sebészet-sebkezelés, varratszedés, kisebb ambuláns műtétek elvégzése, sebvarrás, vérvétel, infúzió adása. A vidéki orvoslás pedig mindezek csúcsa, hiszen körbeveszi az embert egy különleges miliő, egy kitüntetett figyelem, és rengeteg lehetőséget is magában rejt ez a hivatás - azt gondolom, ma sem választanék mást. 15 éve vagyok a saját körzetemben, ahol a szakmai elképzeléseim szerint tudjuk szervezni a háziorvosi gyógyító és megelőző munkánkat.

–Mesélj a jelenlegi körzetedről!
–Ez egy kicsi körzet, de gyermek és felnőtt ellátás is folyik egyszerre. Emiatt speciálisabb és időigényesebb szolgáltatást nyújtunk. A falusi emberek életének van egy jellemző ritmusa. Ennek felismerésével tudtam az ő időbeosztásukhoz jobban alkalmazkodva alakítani a saját szűrési, gondozási tevékenységemet. Kölcsönös szeretetben és elismerésben vagyunk jelen.

–Gyakran halljuk, hogy sok a betöltetlen háziorvosi praxis, fogynak a szakemberek. Te hogyan látod ezt? Milyen megoldást látsz célravezetőnek?
–Ennek van egy orvosszakmai és egy politikai oldala is. Meg kell teremteni azokat a feltételeket, amiért vonzó hivatásnak látják ezt az ifjú orvosok. A körzethez jutás és a praxisjog nem kis anyagi terhet jelent egy kezdő orvosnak. A döntéshozók azért ezt már felismerték, anyagi segítséget kínálnak, tartósan be nem töltött praxis esetében akár vissza nem térítendő támogatás is elérhető. A nagyobb baj, hogy ezek a körzetek nem túl népszerűek és a segítség ellenére sem válnak vonzóbbá.

Fontos lenne egy átfogóbb támogatási rendszer kidolgozása a pályakezdőknek. Illetve, ha valódi betekintést kaphatnának a vidéki praxis működésébe.

Nem csak a gyakorlat teljesítésének igazolását bizonyító pecsét megadásáig, pár hétig, hanem egy-két hónapig. Ily módon megtapasztalhatnák mindennek a szépségét, az alaporvosi ellátásnak a jó értelemben vett másságát az egyéb irányú specializációkhoz képest. Az élményalapú oktatás beépítése a képzésükbe, vállalhatóbbnak mutatná a kezdeti anyagi terhet. Másrészt fontos, hogy a betegeinkben is tudjunk kompetenciákat, készségszinteket, felelősséget kialakítani, a magunk jó példáját mutatva. Ha ez megvalósul, nagyon hitelessé tudja tenni az orvost a betegei körében. Ezáltal tud jelen lenni az ő életükben. Már-már a művészet határát súrolja, hogy a szolgáltatásunkkal próbáljuk az igényeiket kielégíteni úgy, hogy közben ők is elfogadjanak tőlünk, akár a nézeteikkel ellentétes dolgokat is. Tudni kell, hogy nincs jó vagy rossz körzet. Itt nem lehet sablonok mentén gondolkodni: tudatában kell lenni annak, hogy orvosként mi vagyunk a vendég, és meg kell próbálni megismerni az ott élők életét, igényét. Szakmailag persze a kölcsönös elfogadás mentén a háziorvosnak kell tudni kiépíteni egy jó orvos-beteg kapcsolatot, ami a lakosság minőségi mutatóinak hosszú távú javulását eredményezi.

–Egy kutatásban azt olvastam, hogy az orvosok körében nagyon magas az aránya az önpusztító, alkoholista és öngyilkos személyeknek. Hogy tud egy orvos védekezni az őt ért rengeteg negatív hatás ellen?
–Ennek sajnálatos alapja a kiégés. A mi egyetemi éveink alatt nem igen oktatták még ennek az elkerülési stratégiáit, manapság azonban már találkozhatnak vele a hallgatók. Működnek önsegítő csoportjaink, úgynevezett Bálint-csoportok, kimondottan orvosok részére. Itt van lehetőségünk átbeszélni és átértékelni a bennünket legjobban megterhelő eseteket. Mivel háziorvosként nagyon magunkra vagyunk utalva, szükségesnek látom, hogy egymással is tartsuk a kapcsolatot. Ez a mi régiónkban heti, kétheti rendszerességgel meg is valósult a járványhelyzetet megelőzően.

–A járvány mennyire változtatott a körzeted mindennapjain?
–Nem túlzás azt mondani, hogy sokkoló volt, ahogy a hirtelen jött változás az egész éves terveinket, tematikánkat átírta. A kialakult ritmusunk monotonitása adott egy nagyfokú kiszámíthatóságot. Ez viszont egy komoly váltóállítás volt az életünkben. Újra kellett definiálnunk magunkat. Hogy tudok én a közösségben úgy orvos lenni, hogy nem találkozhatok a betegekkel? Az első, ami biztonságot adott, hogy elég jól átgondozott volt a körzet, szerencsére nem kellett  tartani eddig rejtett problémák felszínre kerülésétől.

Időszámítás-váltásnak tartom ezt a járványt az orvostudományban. Sok mindent újra kell gondolnunk.

A másfél-két hónap alatt bebizonyosodott, hogy pár dolog nagyon jól működik a virtuális térben, ami így nem terheli a napi tényleges betegellátást. Ezt érdemes lenne megtartani a jövőben is. Hatalmas lehetőséget látok arra, hogy a krízist követően még optimálisabb módon tudjuk az orvoslásunkat folytatni. Az egészségügy átalakításának halogatását a vírushelyzet gyakorlatilag magától megoldotta. A Covid utáni időkben az orvos-beteg találkozásokat még személyesebbé, még hasznosabbá kell, hogy tegyük.

–Mi az a plusz, amit adhatsz a betegeidnek az alapellátáson kívül?
–Orvosként azt a fajta nyugalmat, amit a hitem biztosít, talán át tudom adni nekik. A 15 év alatt annyi rálátásuk van már az életemre és a családomra, hogy tudják, a feleségemmel négy gyermeket nevelünk. Ismerik, milyen értékek szerint élek, mit képviselek az orvoslásban. A rendelés alatt nem beszélünk hitbéli, politikai, világnézeti dolgokról. Mégis a katolikus lelki hátterem a legtöbbjük számára ismert. Orvosként, emberként valós, élhető képet tudok nekik nyújtani.

–A palliatív ellátásban is aktívan részt veszel. Hogy kerültél kapcsolatba a szolgálattal? Mennyiben módosult a rendszer az elmúlt hónapokban?
–Egy betegem elkísérését követően keresett meg a Hospice Alapítvány, mert úgy látták, hogy meglévő alapadottságaimból kifolyólag jól tudnám támogatni a munkájukat. Így tettem egy próbát, ez irányú képzéseken vettem részt nyolc-tíz évvel ezelőtt. Azóta veszek részt a daganatos betegek életvégi ellátásában. Ez egy komplex rendszer. Fekvőbeteg intézeti háttérrel rendelkezünk itt Pécsen az Irgalmasok útján, ahol azokat gondozzák, akiket nem lehet az otthonaikban tartani. Csapatban dolgozunk: szakdolgozók, fizikoterapeuták, dietetikusok, lelki tanácsadók, atyák. A családjukban látogatjuk meg a betegeket, helyben nyújtunk orvosi, ápolói, lelki támogatást a családtagok számára is. Olyan hálót képezünk a család köré, ami a későbbi gyászfeldolgozásukra is kihatással van. Teljesen más algoritmusokat, hozzáállást igényel tőlünk. A személyes kapcsolat által nagyon intim helyzetbe kerülünk az otthonokban. Kialakul az a bizalmi kapcsolat, amiért majd mernek hagyatkozni a meglátásainkra. A járványveszély miatt ez a fajta jelenlét sajnos megszűnt. A legtöbb gondozottunkkal telefonos kapcsolattartással tudjuk ezt áthidalni. Akinél viszont megkerülhetetlen, hogy tényleges orvos-beteg találkozás létrejöjjön, azoknál az aktuális járványügyi helyzet által megkívánt védőöltözetben teszünk látogatást. A személyes találkozás tehát hiányzik, de ezt el kell tudnom fogadni, hogy ez átmeneti helyzet. Azt gondolom, a tényleges áttörést a védőoltás fogja majd meghozni, amikor is már kissé szabadabban fogunk tudni mozogni.

–Lelkileg megterhelő a tevékenységetek. Miért vállalod mégis?
–Többet kapok vissza a betegektől, mint amennyit nyújtani tudok segítségként. Ez egy olyan út, amelyen folyamatosan változom, fejlődök. Nagyon fontos, hogy a halál nem az orvosi munkánk kudarca, hanem az élet része. Ezzel pedig jó, ha már fiatal felnőttként elkezdünk foglalkozni. 

Nem természetes az, hogy az ember másnap biztosan felébred.

Hitem szerint számot kell adnunk majd arról, miként éltünk. Ez a fajta munkám a napi szintű alázatban megerősít. Ezáltal más a kapcsolatom a saját betegeimmel is. Úgy vélem, hogy amíg orvoslással foglalkozom, a palliatív ellátás mindvégig jelen lesz az életemben.

Képek: Mihály László