Vasárnap családi okokból misére mentünk. Különleges ökumenikus tapasztalatban volt részem: mintha otthon lettem volna, amikor általános feloldozásban lehetett részem nekem is, protestáns vallású embernek.

A vírus helyzete különleges lehetőséget adott az egyházaknak arra, hogy a karizma és institúció, azaz lelki elhívatás és intézmény kettősségének harmóniáját megmutassák: a mit szabad és mit nem kérdése mellett tegyék fel magukban azt is, mire hív az Isten itt és most, és mire nem?

Az, hogy a római katolikus egyházban most lehetővé tették a gyakorlatban is az általános feloldozást, egy nagyon különleges ökumenikus tapasztalat, nyitás. (Vagy csupán az lehetne?) 

Tudjuk, hogy korábban csak háborúban, életveszélyes helyzetekben gyakorolták ezt a formát. A II. Vatikáni Zsinat óta vált lehetővé, hogy más esetekben is, például búcsújáró helyeken alkalmazzák ezt a bűnbánati formát. Az illetékes római kongregáció annak idején igyekezett ezt a kérdést is tisztázni (AAS 1972:510). Az általános feloldozásnak négy feltétele van: bűnbánat, a bűnbánat külső jele, elégtétel, valamint később pótolni kell az egyéni gyónást, ha erre alkalom adódik. De ez nem kötelező, mivel akkor arra gondolhatnánk, hogy nem volt igazi a feloldozás. Súlyos esetekben persze mindenképpen szükség van az egyéni gyónásra a római katolikus egyházban.

De a lényeg mégiscsak azon van, hogy Krisztus valóban eltörli a bűnt! A gyónás lényege nem az, hogy formálisan eldarálom azt, amit elkövettem, és mintegy lelki zuhany után élek tovább úgy, ahogy eddig.

Az üzenet az, hogy irgalomban élünk! Bánatom csak megpecsételi azt, hogy Isten mindig is irgalmában tart engem és mindenkit. 

Azt hiszem, minden egyháznak megvannak az erősségei és gyengéi. Nálunk, reformátusoknál hiányzik a bűnbánat és feloldozás konkretizálása. Néha az a benyomásom, hogy ha általában vagyunk bűnösök, általában is élünk a kegyelemmel. De a római katolikus egyházban talán az a véglet jelenik meg időnként, hogy még az irgalmat is egyfajta kazuisztika keretébe terelik.

Pünkösd ünnepe felé haladunk. Isten Lelke önmagunk, szűkösségeink fölé emel. Olyan közösséget formál, amit mi soha nem tudnánk megalkotni. Kicsi pünkösd volt számomra az, hogy jelen lehettem egy olyan bűnbánatban,  részt vehettem a bocsánat gesztusában úgy, mint bárki más is. Az irgalmas kéz kinyúlása most engem is belehúzott a közösségbe, hála neked vírus!

Hol is van ökumené? Azt a képet szokták lefesteni, hogy Jézus középen van, az egyházak, mi, emberek pedig koncentrikus körökben körülötte állunk. Minél közelebb kerülünk Krisztushoz, azaz a középhez, annál közelebb kerülünk egymáshoz is.

De mintha ez a kép mégsem felelne meg a valóságnak. Nem úgy van, hogy Krisztus a széleken található? Nem az igaz inkább, hogy a vészhelyzetekben, a peremen találjuk meg egymás kezét? Hány láger-történetet hallottam, amikor semmi jelentősége nem volt az egyházi kereteknek, csak valami nagyon mély, belső hit tartotta meg az embereket, közösségeket! Nem lehetséges, hogy ki kellene lépnie a kereszténységnek ebből a központ-Krisztus képből: kikukucskálva rendszereinkből hátha tapasztaljuk, hogy kint fújdogál a Lélek szele?! 

Krisztus van és közepén marad, de a Lélek ott fúj, ahol akar, sokszor a széleken.

(Kép: Guy Breniaux)