A kormány 7 konkrét gazdasági eszközzel segítené elő a pozitív demográfiai változást. Ez önmagában jó, de valami nagyon hiányzik és van, amit jobb lett volna kihagyni az egészből.

Hatan vagyunk testvérek. Viszonylagos szegénységben nőttünk fel, de a szüleim valahogy mindig találtak nálunk szegényebbeket, akiknek mi segíthettünk. Nekünk pedig mások segítettek. Felnőttként különösen nagy értéknek tartom az egymásra való odafigyelésnek ezt a természetességét, a szeretet gyakorlásának zsigereinkbe ivódott rutinját. Nem csupán osztozni, konfliktust kezelni tanít meg egy nagycsalád – és még az sem biztos, hogy magától megtanít, sok múlik a személyiségen is –, de az biztosnak tűnik számomra sok más nagycsalád életére is rálátva, hogy minden ilyen "műhely" az áldozatvállalás iskolája. Ezt lehet szeretni, nem szeretni – kétségkívül adódnak hátrányai annak, hogy 2 szülő egységnyi figyelme, türelme, időkapacitása sok gyerek esetében egyre növekvő mértékben elaprózódik...

Az én szememben alapvetően ebben az áldozatvállalásban vállal partnerséget minden olyan szervezet, amely különféle ösztönző eszközökkel támogatja a több gyermeket vállaló szülőket. A mi életünk, főleg a szüleimé sokkal könnyebb lehetett volna, ha állami támogatással nagyobb lakás, korszerűbb autó segítette volna a mindennapjainkat. Adódtak persze lehetőségek, de valahogy rendre hátrányt szenvedtünk a segélyek, támogatások elosztásának kacifántos útvesztőiben, nem teljesen titkoltan szüleim keresztény hitének felvállalása miatt.

Mindezek nyomán bőven volna okom felhőtlenül örülni a kormányfő által bejelentett 7 pont kapcsán. És alapvetően örülök is ezeknek az intézkedéseknek, még ha egyik másik kapcsán azért felmerülnek részletkérdések. Például valóban jó hatással van-e jelen formájában a CSOK a társadalom egészére, van-e reálisan szükségük vadonatúj autóra a nagycsaládoknak (van-e lehetőségük annak fenntartására, költséges szervizelésére), az apák miért nem kaphatnak SZJA-mentességet... De ezek tényleg apróságok ahhoz képest, hogy

végre valami pozitív téma került napirendre, végre küzdhetünk valamiért, és nem valami, valakik ellen küldenek háborúba, próbálnak félelembe kergetni már megint, mint évek óta megállás nélkül. Legalábbis jó lett volna, ha a 7 pont megfogalmazásánál megáll a történet, és nem faragnak belőle fegyvert a propagandisták.

Megértem azt családapát, aki szomorúan fogalmazta meg érzéseit, miszerint nem azért vállaltak négy gyermeket, hogy ezáltal a migránsokat kiszorítsák Európából. Hanem szeretetből.

És ennyi hiányzik csupán az egész "akcióból". Olyan jó lett volna, ha a Házasság Hete nevű programsorozat idején nem a gyerekcsinálás mint gazdasági fegyver kerül a közbeszéd homlokterébe, hanem az, hogy azok a bizonyos vágyott gyermekek, a holnap társadalma nem elsősorban pénzből, a legkevésbé sem idegenekkel való riogatásból jönnek létre (abból is lehet, de akkor jaj nekünk), hanem annak köszönhetően, hogy két ember szereti egymást, áldozatot vállalnak, jövőépítésre vállalkoznak.

A 7 pont a maga tömörségében akár úgy is hangozhat, mint egy hűvös gazdasági racionalitással összeállított demográfiai ágyú, ami nagy lökettel képes lehet megtolni a gyermekek születésének számát. Épp csak egy dolog hiányzik belőle: a lélek. Az az izé, ami megkülönbözteti az embereket az állatoktól.

Egy átlagos kormánytól nyilván nem várható el, hogy romantikus körítést adjon egy gazdasági alapú intézkedésnek. Csak hát nekünk nem átlagos kormányunk van, hanem "morális fölényt" hangoztató, a "keresztény" címkét gyakorta citáló politikai vezetők irányítják hazánkat. Nem csupán jól esne, de elvárható lenne, hogy egy ilyen hitvallással bátran kacérkodó állami berendezkedés szószólóinak szájából időnként, különösen egy családvédelmi bejelentés kapcsán elhangzana: "Mindennek az alapja, hogy szeressük egymást."

Az akciótervnek tehát örülök. Annak nem örülök viszont, ami kimaradt belőle, annak még kevésbé örülök, ami nem maradt ki a bejelentés indoklásából.

Azt a pénzt pedig, amit a döntések meghozatala szempontjából nyilvánvalóan teljesen felesleges "konzultációra" elpazaroltak, fordíthatták volna ugyancsak a rászoruló családok támogatására. Elhatározás kérdése. De ha ez az ára, hogy néha pozitív, értelmes plakátokkal, hirdetésekkel is találkozzon a társadalom a fullasztó – nem mellesleg demoralizáló – riogatásáradat közepette, ám legyen!

Aki nagycsaládban nő fel, az apró dolgoknak is megtanul örülni.

Gégény István