Két elkerülhetetlen kérdés, melyek elől nem futhatunk el. Akármilyen hosszú is az élet. 

Vannak kérdések, melyeket – ha foglalkozunk személyiségünk fejlődésével és a velünk együtt vagy környezetünkben élő embertársainkkal – életünk során akár többször is felteszünk magunknak. Elég jó anya vagyok? Elég jó feleség vagyok? Jó pedagógus vagyok? Jó úton járok? Jól döntöttem? Helyesen tettem?

Két kérdéssel azonban véleményem szerint előbb vagy utóbb minden ember szembekerül. Ha akar, ha nem. Hittől, szemlélettől, életfelfogástól, vallási hovatartozástól függetlenül, egyszer mindannyian elgondolkodunk azon:

Mi végre születtünk?

Mi a célja létezésünknek? Van egyáltalán? Vagy csupán a véletlen eszköze vagyunk a sors játékában? Ha van célja, mi lenne az? Valami, amit csak mi valósíthatunk meg földi életünk során? Nyomot hagyni? Többé tenni a jelent a múltnál?

Szeretném hinni, hogy az Úr mindenkinek a fülébe súgott egy szót, amire teremtette, és végtelen vágyat ültetett a szívébe ennek megfejtésére, beteljesítésére. Képességeket adott hozzá és lehetőséget ad nap mint nap, hogy az Ő kezét megfogva, rálépjünk a nekünk kijelölt útra. Ezt a szót keressük, kutatjuk egész életünk során. Boldog, aki megtalálja és azzá válik, megvalósítja. Személyisége és lelke kibontakozik, beteljesül.

Ahogy telik-múlik az idő, leggyakrabban életük derekán, de egyesekben már előbb felmerül a következő kérdés:

Mi lesz, ha meghalunk?

Lesz-e valami? Túlvilág? Mennyország? Pokol? Elszámoltatás? Mérleg? Igazság? Irgalom? Megváltás?

Porból lettél, porrá leszel… Egy egyszerű mondat, mely minden évben emlékeztet, életünk véges. Engem lelassít, visszahúz. Le kell hajolnom hozzá. Tenyerembe kell fognom a föld porát és hagyni, hogy lassanként kicsússzon az ujjaim közül. Közben ráébredek, hogy bármi is van a halál után, kevés dolog van az életben, amit tovább vihetünk magunkkal.

Ha egy kicsit elidőzök, rádöbbent arra is, hogy pont úgy telik el életünk, mint ahogy a homok kipereg ujjaim közül. Észrevétlenül gyorsan. Az egyetlen dolog, amivel nem alkudozhatunk, az a nekünk megadatott idő hossza. Annyit tehetünk, hogy jól használjuk fel. 

Dániel könyvében olvastam egy uralkodóról, Baltazárról. A babiloni király nagy lakomát rendezett. A vendégek elhűlve látták, hogy a tobzódás tetőfokán a király előhozatja a lerombolt templom szent edényeit, mert ő ezekből akar inni. Mulatnak, folyik a dorbézolás, közben a zsidó rabok lelkébe taposnak. Sem embert, sem istent nem tisztelnek. De egyszer csak egy emberi kéz ujjai jelennek meg, és írni kezdenek a királyi palota falának mészfelületére. „Mené, mené, tekél parszin”. Ekkor a megriadt király, aki ítéletének előszelét érzi, hivatja Dánielt, hogy fejtse meg neki az írást. Dániel megfejti. 

„Mené: Isten számba vette a királyságodat, és véget vetett neki. Tekél: megmért a mérlegen és könnyűnek talált. Parszin: feldarabolta országodat, aztán a médeknek és a perzsáknak adta.” 

Tekél…megmérettél és könnyűnek találtattál. Ez a mondat engem is szíven ütött. 

Hiszem, hogy egyszer el kell majd számolnunk. Az életünk mérlegre kerül. Mi az, amit a mérlegre tehetünk? Mit tudunk majd halálunk után felmutatni? Mi lesz akkor a markunkban? Mit vihetünk magunkkal? Vagyont? Dicsőséget? Elismertséget? Hírnevet? Nem hiszem.

Időnként számot vetek. Én személy szerint mit viszek magammal? Mit gyűjtöttem, ami maradandó érték?

Őrlődhetünk, tipródhatunk egy-egy elhibázott tetten, döntésen. De ezeken már nem változtathatunk. Szedő Dénes ferences szerzetes azt mondta: „Búzára gondolj, s pusztul a konkoly.” 

Búzára gondolok és gyűjtök. Hogy miket?

Az életben adódó örömöket, megcsillanó értékeket, egyszeri lehetőségeket, nehéz, de helyes döntéseket, mélyen átélt élményeket, az élet olyan pillanatait, eseményeit, időszakait, melyekre idős koromban mosollyal az arcomon majd úgy gondolok vissza, „de szép is volt!” vagy „ma is így döntenék!” 

Nemrég volt a házasság hete. A Facebook profilképei megváltoztak. A kereteken ez állt: „Most is igent mondanék”, „Ezerszer is igen”. Öröm volt látni, olvasni. Az ember érzi, itt valami mély értéket talált. Maradandó értéket. Úgy gondolom, ezeket kell gyűjtenünk. Az igeneket. Házastársra mondott igen. Hivatásra mondott igen. Életre mondott igen. Szeretetre mondott igen. Bizalomra mondott igen. Hinni valakiben, ez által szárnyakat adni neki. Asztalfőre ültetni egy férfit, bizalmat adni neki. A jót látni a gyermekekben, mellyel többre sarkalljuk őket. 

„Megmérettél és könnyűnek találtattál.”

Nem szeretnék könnyűnek találtatni. Azt hiszem, ha 27 évesen az Úr megmért volna, én is ezt a mondatot hallottam volna. Azóta próbálom a mérleg nem evilági serpenyőjét tölteni.

Persze a hamvazószerdán átélt erőteljes élmény idővel tompul, fókuszom előterébe bekúsznak korunk csillogó, evilági értékei. De egyházamnak köszönhetően évente megérint újra és újra ez az egyszerű mondat: „Emlékezz ember, porból lettél, porrá leszel.” 

(Nyitókép: pixabay.com)