Élénk vita kísérte azt a SZEMléleken megjelent cikket, amely a gyermektelen állami vezetők kapcsán egyes nemzeteket fejétől bűzlő halhoz hasonlító pap írására reagált.
A vita számos esetben hasznos lehet, hiszen eltérő nézőpontok találkozásából új értékek, korábban ismeretlen szempontok felfedezése fakadhat, a reményteli egyetértés, a közös nevezőhöz való közeledés lehetőségén túl. Ezért kimondottan jó, hogy sokan elmondták a véleményüket a korábbi cikk kapcsán. Nem mindenki publikusan jelezte az észrevételét: néhányan üzenetben köszönték meg, hogy megírtam azt a cikket, egy gyermekáldásban részesülni nem tudó fiatal férj külön hálás volt, hogy az őt is sértő írásra reagáltam.
Magával a problémás írással önmagában nem foglalkoznék többet, noha sajnálom, hogy az adott blog semmit nem reagált. Ez számomra azt üzeni, hogy a szerkesztőségük helyénvalónak tartja ilyen gondolatok közzétételét. Lelkük rajta.
Az alapprobléma, amit alighanem a szerző is érinteni szeretett volna, a gyermekvállalás témája, ami valóban sarkos probléma mind a jelent, mind a jövőt illetően: nem is egyszerűen reprodukciós, demográfiai szempontból, hanem arra vonatkozó lakmuszként, hogy az adott társadalom mennyire tiszteli, szereti az életet. Egy nemzet tagjai vajon mennyire készek áldozatokat hozni azért, hogy továbbadják azt az ajándékot, amit ők maguk is kaptak a szüleiktől? Nehéz kérdés, de aki egy lebutított adatsor alapján tudni véli a választ, az minimum téved.
Nagyon jó lenne, ha a jelenleginél több gyerek születne akár hazánkban, akár Európa más országaiban, ám ezzel kapcsolatban egyrészt azt gondolom, hogy bátorítással sokkal pozitívabb hatást lehet elérni, mint sértegetéssel, másrészt egyes vezető politikusok gyermektelenségének semmi köze az aktuális demográfiai helyzethez. Nagyszerű gyermektelen házaspárokat ismerek, például olyan állandó diakónusokat is, akik akár egyazon oltárnál is állhatnának a sértegető pappal. Honnan tudhatnánk egy táblázat alapján, hogy kinek miért nincs gyermeke? Ennyi adat semmit nem mond az illetőkről, motivációikról, morális alapjukról. A magyar kormány ezért nagyon is jól teszi, hogy a népességnövekedést ösztönző programban a várt, vágyott gyermekek megszületését támogatja, nem a gyermekteleneket vegzálja.
Fogadjuk el az élet ajándékát, legyen az akár gyermektelenség, akár számszerűleg szűkösebb vagy bőségesebb gyermekáldás! Erről beszélt a kilencgyermekes györögkatolikus pap és felesége is a velük készült interjúnkban. Mi lett volna, ha egy gyermeket sem ad nekik az ég? Rosszabb emberek lennének, mint nagycsaládosként? Vagy éppenséggel felelőtlenek lennének a 9 gyermek elfogadásával, vállalásával, ahogy ezt számos hozzászóló felvetette?
Nagy zavar van a jelek szerint sokak fejében, amit akár párbeszéddel, akár más módokon jó lenne eloszlatni. Hogy az a bizonyos bűz nem a "hal fejétől" származik, jól példázza egy néhány napja rendezett focimeccs előjátéka. A lelátókon ott volt az abban a bizonyos listában szereplő francia és angol politikai vezető is, akik a drukkerekkel együtt közösen énekelték egymás nemzetének himnuszát, a testvériség, a terrorra való nemet mondás szép jeleként. Ezzel szemben pár nappal korábban egy kicsiny európai ország biztonsági embereinek kellett megóvniuk a magyar válogatottat az őket becsmérelő, ugyancsak magyar drukkerek haragjától. A táblázatos logika szerint ebből az következne, hogy ahol gyermektelenek vezetik az országot, ott a másik népet is tisztelik az állampolgárok, ahol meg sok gyereke van a kormányfőnek, ott még egymás torkának is nekiesnek az ország lakói. Ugye, mekkora butaság lenne ebbe is belekeverni a politikai vezetők családi állapotát?
Mi hatan vagyunk testvérek, édesanyám viszont egykeként nőtt fel. Nemcsak neki vagyok hálás az életemért, hanem a nagyszüleimnek is, akik – hiába maradtak alul matematikailag gyerekvállalás terén a lányukhoz képest – ilyen csodálatos nőt szültek a világra.
Theresa May esetében néhányan számonkérőleg felvetették, hogy miért nem fogadott örökbe valakit. Anélkül, hogy ismerném az ő személyes véleményét, annyit biztosan elmondhatok, hogy az örökbefogadás nem gyermekpótló válságmegoldás. A gyermekvédelem a nevéből is fakadóan nem a szülőknek keres "pótgyereket", aki vigaszt nyújt a párnak, hanem az erre rászoruló gyermekeknek keresnek a szakemberek szerető, befogadó családot.
Az örökbefogadás ugyanolyan hivatás, mint akár a papság, akár a tanári, orvosi pálya, vagy hasonló, nagyfokú elkötelezettséget, életre szóló döntést feltételező utak. Nem mindenki alkalmas rá. Csak az vállalkozzon ilyesmire, aki valóban hivatást érez, hogy így szolgálja az életet, a társadalom közösségét!
Gégény István
