Hatalmas érdeklődés kísérte a 9 gyermekes katolikus papról szóló híradást, ezért megkértük András atyát, részletesebben is válaszoljon kérdéseinkre. Feleségével közösen terjedelmes interjút adtak a SZEMléleknek.

 

(Fotó: Máté Gábor)

– A rólatok szóló korábbi cikkünk hozzászólásai kapcsán megerősítést nyert, hogy a latin rítusú római katolikus papok életét alapul vevő közvélemény meglepődik, ha házas katolikus papokról hall. Ez a házasság görögkatolikus papoknál feltételes, tehát nem kötelező. András, te miért döntöttél úgy, hogy házas papként szeretnéd Istent szolgálni?

András: – Ez valóban egy választási lehetőség a görögkatolikus papok esetében. Egyértelmű volt számomra, hogy a családi élet, a házasság is fontos, megvalósítandó hivatás, és a papságom is egy nagyon fontos, Istentől kapott meghívás. Mivel lehetőségem volt mindkettőre igent mondani, ezért így döntöttem.

– Hogyan zajlik ez a döntés, illetve milyen út vezet odáig a gyakorlatban? Visszatekerve az idő kerekét pár évtizeddel, valahogy úgy képzelem, hogy ott vagytok ti, szeminaristák, akik egyrészt készültök a papságra, közben nyilván egymással is beszélgettek, hogy „hú, vajon engem a papságon belül a cölibátusra, vagy a családos életre hív-e Isten?”

András: – Természetesen sokat beszélgettünk, hiszen az egy emberi közösség. Beszélgettünk papnövendékként mindenről, így a cölibátus kérdéséről is, a nős papság kérdéséről is. Túlnyomó többségünk a nősülést, a házas papi életet választja. Ezekre vannak egyébként mintáink is. Apám is görögkatolikus pap volt, anyai nagyapám is. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt én csak így, vagy csak úgy dönthetek, de alapvetően görögkatolikus berkekben ez benne van a levegőben. Heten vagyunk fiútestvérek, van még két pappá szentelt testvérem. Az egyik bátyám bencés szerzetes lett, tehát ő a cölibátust választotta. A másik testvérem szintén nős görögkatolikus pap, neki 6 gyermeke van.

– Görögkatolikus bencés szerzetes a fivéred? Ez érdekesen hangzik.

András: – Pannonhalmán érettségiztünk mindannyian, és akkoriban még nem állították vissza a görögkatolikus szerzetesrendet Magyarországon – ma már ismét működik hazánkban a bazilita rend. De talán nem ez volt csupán a döntése mögött, hanem az is, hogy bencések nevelték, ott kapott szerzetesi hivatást, ahhoz a közösséghez tartozónak érezte magát. Az ő történetét csak azért említettem, mert így jobban látható, hogy a minta ugyanaz, de mind a két lehetőség előttünk áll. Magammal kapcsolatban úgy gondoltam, hogy házas emberként tudom a papi hivatásomat is hitelesen vállalni. Ez a magam személyes döntése volt, saját magammal kapcsolatban. Valószínűleg azt nem tudtam volna vállalni, hogy nőtlen, cölebsz papként éljek. Ez mindenkinek a szabad döntése nálunk.

– Ezáltal viszont apa, férj, házas ember, családját szolgáló ember és az egyházát szolgáló ember vagy egyszerre. Hogyan éled meg az oltárnál állva, papként, hogy családapa vagy, és a családod körében, hogy te pap vagy?

András: – Én ezt nem „vagy”-ként élem meg, hanem „és”-ként. Ez is, és az is én vagyok. Ráadásul papként, közösségvezetőként nagyon hasonló feladataim vannak, mint családapaként. Hívő emberként szakrális vezetője vagyok a családomnak, papként pedig egy közösség vezetője vagyok. Bemutatom a szertartásokat, tanítom a híveket, de ugyanígy tanítom a gyermekeimet. Gondoskodom az egyházközségemről, ugyanígy gondoskodom a gyerekekről: mindkettőt fenntartom, intézem az anyagi ügyeit a rámbízottaknak. Nagyon sok hasonlóság van egy egyházközség vezetése és egy család vezetése között. Az oltárnál állva kifejezetten erőt ad számomra, hogy az én családom is része a közösségnek. Itt is az „és”-re tenném a hangsúlyt: az egyházam és a családom nem szétválasztható egymástól, szervesen összeforrtak. A szent liturgián ott van körülöttem a családom, a gyerekeim ministrálnak. Nagy büszkeséget jelent apaként, papként ránézni a gyerekekre, akik körbeállják az oltárt, és köztük ott vannak az én gyerekeim is. Öröm, boldogság így, együtt megélni a hitünket a szertartásokon. Ez nem jelent nekem semmiféle meghasadást, inkább emeli az örömömet. Ráadásul a katolikus egyházban a házasság és a papi rend egyaránt szentségi rangra van emelve, görögkatolikus papként tehát együtt tudom mind a hét szentséget megélni. Ebből fakadóan jelen van az életemben a szentségek kegyelmi ereje, vagyis az az isteni erőforrás, ami hat ezeken a szentségeken keresztül. Ez az erőforrás nagyon lényeges, hiszen sokszor tényleg emberfeletti munka, amit akár egy közösség, akár a család működtetése, fenntartása jelent.

– Anna, te egy felszentelt személy felesége vagy. Milyen élete van egy papfeleségnek, te hogyan éled meg a saját hivatásodat?

Anna: – Elsősorban feleségként gondolok önmagamra, aztán a gyerekeim anyjaként, és csak utána élem meg azt, hogy „papné” vagyok. Ez a sorrend fontos számomra, hiszen minden további hivatásunknak az alapja, hogy a mi kapcsolatunk egymással és Istennel is rendben legyen. Ha így van, akkor abból következik, hogy a család – számunkra a 9 gyerekből álló család – is rendben van. Isten előtt is ezzel fogunk elszámolni elsősorban. És utána, ha mindez jól megy, akkor magától értetődően sugárzó életet élünk a közösség felé is, és láthatóvá válik, hogy mivel jár, ha valaki egy pap felesége. Azt nem mondanám, hogy kezdetben is tudtam, hogy ez mivel jár. Őszintén megmondom: fogalmam sem volt róla, mert én nem hagyományos görögkatolikus családból jöttem, még csak nem is papi családból. Annyit tudtam a házasságunk kezdetén, hogy szeretnék egy nagy családot a férjemmel, aki pap. Ez a papné lét pedig azzal jár, hogy egy közösség élére kerülünk, ami adott esetben lehet egy falu, vagy egy város. Egy faluban látszik, hogy mire van szüksége egy közösségnek, vagy az adott egyházközösségnek, és az is látható volt, hogy arra mi valamilyen választ adunk. Ez nem egy kigondolt, vagy valahol tanult dolog, hanem egyszerűen tudtuk, hogy mi a közösség elején, élén vagyunk, tehát ha mi adunk valamit, vagy kitalálunk valamit, az tényleg hat a közösségre. Ráadásul megértük, hogy szinte minden létező szociális réteggel találkoztunk, a kulturálisan művelt, fővárosi közösségtől a legszegényebb cigány faluig már éltünk mindenhol. Elképesztő lehetőség, amit nem sok család él meg, hogy mi ennyiféle közösséghez tudtunk egyrészt alkalmazkodni, másrészt adni nekik valamit. De közben soha nem borult fel az egyensúly, a sorrend, soha nem ment a családi élet rovására a közösségi szolgálat.

(Fotó: Máté Gábor)

András: – Szerintem itt is fontos az a bizonyos „és”. Nem is annyira a sorrenden van az én szememben a hangsúly, inkább holisztikusan látom ezt a helyzetet.

Anna: – Igen, ezzel egyetértek. De az az igazság, hogy amikor a 8. gyerekünk született, annyira el voltam fáradva mint feleség és anya, hogy a hátam közepére nem kívántam senkit. Volt olyan korszakom, amikor nagyon felvillanyozott a faluért való közösségi munka: iskolát alapítottunk, a cigány gyerekeket vittük mindenhova, hogy az ő sorsuk kicsit jobb legyen. Akkor éppen volt annyi energiám, hogy ebbe rengeteget belefektettem, pedig akkor is volt már 5 gyerekünk. Néha pedig vissza kellett vonulnunk, rendezni a kapcsolatunkat Istennel, önmagunkkal, egymással, mert kifogyhatunk mi is. Nincs olyan, hogy állandóan csak adunk, adunk. Adunk a gyermekeinknek rengeteget, adunk a közösségnek szintén rengeteget, de ezt vissza is kell tölteni. Ez ráadásul nem egy séma, hogy mindig ugyanúgy csináljuk, hanem ahogy éppen az élet adja. Most például a gyerekeink fele nem velünk él. Amikor 9 gyerekkel együtt éltünk Győrben, tele volt a ház. De szó szerint tele, mert a 9 gyerekünk barátai is állandóan nálunk kötöttek ki, meg az egyházközségnek a gyerekei, meg családjai. Tehát akkor állandóan tele voltunk, most viszont ahhoz képest egy jóval kisebb, csak 4 gyerekkel élő család vagyunk. Sok energiánk felszabadult arra, hogy máshogy szolgáljuk a közösséget. Egy nagycsaládos papné élete nagyon dinamikusan változik.

András: – Én is úgy látom, hogy ha a mi kapcsolatunk egymással és Istennel jól működik, az mindenképpen hat a gyermekeinkre. Ha mi feszültek vagyunk, ha konfliktus van köztünk, a gyerekek is, ahogy mondani szokták, rosszabbak. Ha azonban harmónia van, akkor ott érdekes módon a gyerekek is jól megvannak. Nagyon hatunk egymásra, a gyerekek leveszik a mi lelkiállapotunkat. Az egyházközösségi szolgálatra is igaz, hogy ha a mi istenkapcsolatunk rendben van, a házasságunk, a kapcsolatunk rendben van, az nemcsak kisugárzik, hanem éltetően hat a közösségre.

– András említette, hogy hétgyerekes családból érkezik, ami nyilván befolyásolta, hogy ő is nagycsaládra vágyott. Anna, neked hány testvéred van?

Anna: – Mi ketten vagyunk a húgommal – hiánynak éltem meg, hogy nincs több testvérem. Ami számomra vágy volt, hogy sok gyerekem legyen, az András esetében megélt valóság. Az ő tapasztalataira támaszkodtam, hogy milyen is az, amikor sok gyerek, sok kifli, sok kenyér között ülünk egy nagy asztalnál. Hihetetlen, hogy ez megvalósult, de nekem hiányérzetből indult a történet: egyedül éreztem magam sokáig, és utána, a testvéremmel ketten is volt egy olyan érzésem, hogy de jó lenne, ha még többen lennénk.

– Megérkeztünk a sok gyerekhez, és a rólatok szóló, a SZEMlélek által szemlézett cikkünk hozzászólásaiban visszatérő gondolat volt, hogy 9 gyereket vállalni mekkora „felelőtlenség”. Mi hatan vagyunk testvérek, és a szüleimtől gyakran azt kérdezgették: mekkora kocsi kell ennyi gyerekhez? Hogyan reagálnátok az ilyen véleményekre?

Anna: – Az a helyzet, hogy hihetetlenül gazdagok vagyunk, lelki értelemben. Kilenc egészséges, szép, értelmes gyermekünk van, jó rájuk nézni – ennél boldogabb érzés szerintem nem létezik a világon. És ők még családokat fognak alapítani! Olyan, mintha lenne egy saját falunk, és annak mi lennénk a vezetői. Vagy egy kis külön ország. Hihetetlen gazdagság! Olyan érték van a 9 gyerekben, amiről azt sem tudom, hogyan fog kiteljesedni, mert én már nem leszek itt. Ami a hétköznapokat illeti: ha egy gyerekünk volt, azzal oldottuk meg a feladatot. Nem egyszerre ömlött ránk 9 gyerek – a jó Isten kitalálta, hogy mi milyen ütemben tudjuk elfogadni őket. Nincsenek köztük ikrek. Nem is tudom, hogyan oldottam volna meg. Úgy éreztem, három különböző korú gyereket simán elbírok, de hogy ikreim legyenek, attól mindig féltem. Amikor kaptunk plusz egy gyereket, mindig azt éreztük, hogy ő valami újat hoz megint a családba. A „mekkora kocsink van” kérdés valahogy mindig megoldódott.

András: – 7 gyerekig csak Suzukink volt. Egyszerűen akkor nem volt lehetőségünk nagyobb autóra. Most van egy hétszemélyes autónk, pedig már nincs is itthon minden gyerek. Valahogy mindig megoldottuk a logisztikát. Van ennek nehéz része, de humoros oldala is.

Anna: – Nagyon sok humoros helyzetünk adódott.

András: – Nagyon jó egyébként, hogy Anna a gazdagsággal kezdte a válaszát. Sokan anyagi szempontból gondolkodnak, amikor azt mondják, milyen felelőtlenség ennyi gyereket vállalni. Szokták a gyerekeimtől is kérdezni, hogy „ha ennyien vagytok, akkor ti milliomosok vagytok?” Ők meg csak néznek, mert nem értik, hogy hogy jön ez ide. Azt szoktuk mondani, hogy igen, mi nagyon gazdagok vagyunk. Igaz, hogy nem pénzben mérhetően, mert nem lakásokat, nem vagyont gyűjtöttünk, hanem gyerekeket neveltünk fel. Ami a felelősséget illeti: az az alapvető célunk, hogy olyan kiteljesedett, felnőtt, önálló személyiségek váljanak a gyermekeinkből, akik képesek arra, hogy boldoguljanak a világban. Ebben a boldogulásban benne van a boldog szó is. A boldogulás nem csupán anyagi jólétet jelenthet! Ha a kérdésre anyagi szempontból válaszolnék, ha azt tűztük volna ki, hogy legyen saját lakása, kocsija a gyereknek ballagására, akkor nem vállaltunk volna egyet se. Hívő emberként óriási bizalmunk volt végig Istenben, ez is a felelősség kérdésköréhez tartozik. Tudtuk, hogy ő fog nekünk mindig annyi erőt, lehetőséget adni, hogy fel tudjuk nevelni a gyermekeinket. Nem éltünk soha fényűzően, ugyanakkor mindent megkaptak a gyerekeink, amire szükségük volt. Elsősorban megkapták a mi szeretetünket, megkapták a közösségi élményt, a szociális érzékenységet, az egymáshoz tartozás gazdaságát. Nyilván ennek a nehézségeit is, a lemondásokat, a konfliktusokat is, de megtanulták azokat kezelni. Ez később majd nagy érték lesz nekik. Egy ilyen családban felnőve olyan iskolát jártak ki, amihez nem mérhető semmilyen egyetemi diploma. A fővárostól egészen a kis faluig mindenhol élve olyan élettapasztalatuk van, amit mindenütt csodálnak az ismerőseik. Nagy hangsúlyt fektetünk az ő érzelmi, lelki nevelésükre, ugyanakkor a látókörüket is szélesítettük, az egész országot bejártuk. Nem szállodában nyaraltunk, hanem sátorral, de mindig megtaláltuk a lehetőséget, hogy legyenek olyan élményeink, amik a kikapcsolódásról, a feltöltődésről, a pihenésről is szólnak. A 9 gyerek nem azt jelenti, hogy végigrobotoltuk az életünket mindenféle öröm és boldogság nélkül, inkább az ellenkezőjét. Bármilyen helyzet adódott, azt igyekeztünk jól megélni.

Anna: – Számomra az lett volna felelőtlenség, ha nem fogadom el ezeket a gyerekeket, ha nem lettem volna nyitott az életre. Nem én határozom meg, hogy mit kaphatok az élettől.

András: – Miért az a furcsaság, hogy élet születik erre a világra? Miért ez az alapkérdés? Miért az lenne a felelősség, ha mi ezeket a gyerekeket nem szüljük meg? Mennyivel felelősségteljesebb, hogy elválnak a házaspárok 1-2-3 gyereknél? A világ nagyon furán gondolkodik. Vannak alapvető, természetes, Istentől jövő alaptörvényei az életnek, például az, hogy a férfinak és nőnek gyereke születik a szerelemből. Ez egy csodálatos dolog, mi ezt így éltük meg. Nem szoktuk azt mondani soha, hogy mindenkinek legyen ennyi gyereke. Ez is egy út, ahogy a cölibátus is egy döntési lehetőség. Mi úgy döntöttünk, hogy nagy családunk lesz, és ehhez kaptunk is karizmát, adottságot.

Anna: – Ha nem kaptunk volna ennyi gyereket, akkor meg azt az élethelyzetet kellett volna felelősen megélnünk. Ha azzal a vággyal elindulva, amiről beszéltünk az elején, nem kapunk gyermeket, mert biológiailag bármi problémánk lett volna, akkor azt sem lett volna felelőtlenség feldolgoznunk. Mi viszont ezt kaptuk, felelősséggel elfogadtuk. A saját biológiai határaimat is megéltem, hiszen a 9. gyerekemet 43 évesen szültem. Akkor azt éreztem, hogy itt a vége. Sokan megkérdezik, miért nem lett 10. Azért, mert megöregedtem közben, a legkisebb és a legnagyobb között lett 18 év. Az élet, a biológia nagyon szép, érdemes figyelni rá. Mindennek van egy ideje, és ennek az idejét mi maximálisan betöltöttük. Most egy más életszakaszba léptünk, a gyerekeink sorra mennek el, már az ő boldogulásuk következik.

– Nektek pedig következik a nagyszülőség.

Anna: – Igen. Én például mostanában leginkább arra gyúrok, hogy ne legyek rossz anyós. Ne legyünk ilyen morgó nagyszülők, hogy bezzeg az én időmben, meg András is legyen mindig vicces meg játékos nagyapa, amilyen apaként is volt.

András: – Azért van még egy 6 és fél éves kislányunk, úgyhogy tréningben vagyunk. A felelősséghez még két fontos gondolatot mondanék. Egyrészt régebben sokkal több nagycsalád volt. Akkor több ezer éven keresztül felelőtlenek voltak az emberek?? Úgy éltek, hogy amit kaptak, azt fogadták el. Ma úgy élnek sokan, mint egy bábeli toronyban, át akarják venni az irányítást, hogy „majd mi megmondjuk, hány gyerekünk legyen”. Ez szerintem kifordult gondolkodás. A másik viszont az, hogy mindenkinek ismernie kell a határait, és el kell gondolkodni, hogy hogyan szabályozzuk a fogantatást. Nem vallási fanatizmusból lett 9 gyerekünk. Mondták egyszer gúnyosan rám, hogy biztos nem tudjuk, mitől van a gyerek. Hát, éppenséggel tudjuk. A feleségem orvosi egyetemet végzett, mindkettőnknek több diplomája van.

– De ezeket a gyerekeket nemcsak megszülni kell, hanem fel is nevelni. Ha nem lennél pap, akkor is nehezen hinné el az olvasók egy része, hogy elég idő, figyelem jut mindenkire egy 11 fős családban.

András: – Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gyerekeinkkel jó kapcsolatban legyünk, sokat kommunikáljunk velük. Nagyon szeretünk beszélgetni, így érezzük azt, hogy kinek mikor mire van szüksége. Mivel különböző életkorokban járnak, annak megfelelő módon próbálunk hozzájuk viszonyulni. Mindegyikük átmegy a különböző életszakaszokon, de mindenki másként élte meg. Nincs egységes recept, ezért a személyes odafigyelés nagyon fontos. Egy idő után elkezdtük magunkat képezni, hogy ne csak ösztönös módon, megérzéssel neveljük a gyermekeinket. Évek óta mindketten képezzük magunkat a mentálhigiéné területén, lelkigondozó képzést végeztünk a SOTE-n, család- pár- és csoportterápiát, tanultunk, ma már másokat képzünk. Folyamatosan fejlődünk, edzésben vagyunk, így nagyon sok eszközt kaptunk ahhoz, hogy jól tudjunk a kapcsolatainkkal bánni – a mi saját házasságunkkal is. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy egy kapcsolat mindig tökéletes, jól működik. Voltak nehéz, kritikus időszakok, de akkor többet dolgoztunk a kapcsolaton, így tudtunk továbblépni. Egyébként a konfliktus mindig lehetőség arra, hogy jobbá tedd a kapcsolatod, nem pedig egy világvége, amitől menekülnünk kéne, másik párt keresni. A válság pontosan abban segít, hogy jobb legyen, ami nem jól működik, fejlődni tudjon az, ami már elavult. A család, ahogy a párkapcsolat is, nem egy merev rendszer. Nagy rugalmasság, szabadság és bátorság is kell ahhoz, hogy jól, dinamikusan és élő módon tudjon működni. A családunk dinamikája mindig változott, amikor jött egy újabb gyerek.

Anna: – Mondok is erre egy példát. András születésnapját nemrég ünnepeltük, és ilyenkor, a nagy ünnepekre összehívjuk a gyerekeket. Nagyjából olyan bonyolult ez nálunk, mint egy cégnél összehívni a vezetőséget. Sokan önállóak már, dolgoznak.

– Színész is van köztük, ugye?

András: – Igen. A Vígszínházban a Pál utcai fiúkban, a Padlásban, a Szentivánéji álomban is játszik, sok futó darabjuk van. A másik fiunk az egyik minisztériumban, szociális területen dolgozik, főként drogprevencióval foglalkozik. Az egyik lányunk szülésznőnek készül. Egy másik gyerekünk egészséges életmód fejlesztése terén diplomázik éppen. Az 5. gyerekünk élsportoló, ifjúsági válogatott kenus volt, most érettségire, felvételire készül, és büszkén sorolhatnánk tovább a többieket, képző-, előadóművészet, sport, zene – mindegyik gyerekünk nagyon tehetséges valamiben.

Anna: – Azt akartam az imént mondani, hogy amikor összehívjuk a nagycsaládot, természetszerű, hogy a nagyok egy része a kicsikkel azonnal elkezd játszani, a többiek elkezdenek segíteni a főzésben. A középsők eldöntik, hogy inkább a nagyokhoz csapódnak, és ott komoly filozófiai beszélgetésekbe kezdenek, vagy a kicsikkel elmennek focizni. Nem arról van tehát szó, hogy mindenkinek a gondját nekünk kell viselni, hanem egymás között is gyönyörű munkamegosztás megy, egymásra való odafigyeléssel, felelősségtudattal. Lassan csak hátra kell dőlnöm és néznem őket, mert tudják, hogy mit jelent együtt lenni, egymásnak örömet okozni. Azt is tudják, Apának mi okoz örömet egy szülinapon. Tényleg, nagyon megható, hogy pontosan tudják, mire van szükségük, egymás felé is, meg irántunk is ki tudják fejezni a szeretetet. Azt gondolom, a legfontosabbra megtanítottuk őket. Nem kapott senki kocsit, ez igaz.

András: – Mindenki kapott érzelmi intelligenciát, mindegyikük érettségizhet, diplomázhat. Ezek kellenek a boldoguláshoz. Nagyon sok példát látunk arra – család- és párterapeutaként különösen –, hogy a nagy anyagi biztonság, a túlbiztosítás egyáltalán nem garancia arra, hogy a gyerekek boldogok lesznek, vagy a házasság jó lesz.

– Megannyi témát érintettünk, de egy olvasói kérdést is feltennék a beszélgetés végéhez érkezve. Nekem eszembe sem jutott volna – alighanem egy anyatárs a következő üzenet feladója: „Az lenne a kérdésem András atya feleségéhez, hogy hogyan éli meg a szeptember elsejéket? Számomra az év legszörnyűbb napja, amikor az élettel teli ház hirtelen üres lesz.”

Anna: – El kell tudnunk engedni a gyerekeinket. Könnyű helyzetben vagyok, mert ezt az elengedést kilencedjére gyakorlom. Először mindenkinek nagyon nehéz. Megnyugtatom a kérdezőt, hogy nekem is nagyon nehéz volt. Az elsőnél úgy éreztem, nincs is megfelelő iskola az én fantasztikus kisfiamnak. Most már ki tudom nevetni magamat, mert belátom, hogy ez egy túlzó érzelmi reakció volt. A kilencedik elengedés azért könnyebb, mert végigéltem kutya rossz és iszonyú jó iskolákat, és rájöttem, hogy az a lényeg, hogy én a gyerekemmel, meg ő az apukájával jó kapcsolatban legyen. Az iskolák jönnek és mennek. Ezzel nem értékelem le az iskolák szerepét, de nincs is akkora jelentősége egy gyerek életében, mint amekkorát a szülők gondolnak. A gyereknek be kell az iskolarendszerbe valahogy tagozódnia, és nem árt, ha az egészet jól éli meg. Ha nem stresszelem ezt túl, azzal megkönnyítem a gyereknek is az ottani beilleszkedését. Azt is megéltem, de csak gondolatban, hogy mi lesz, ha nincs további gyerek otthon. Az élet eddig mindig kiütötte az aggódásomat, hiszen jött egy újabb gyerek, akire újra koncentrálnom kellett. Most ott tartok, hogy a legkisebbünket kell elengedni, és arra törekszem, hogy őt is könnyen engedjük iskolába, jó szívvel. Ez egy fejlődés, ami az elején sokkal nagyobb kihívás, mint a kilencedik alkalommal.

– És egy apa hogyan éli meg ugyanezt? A kérdésben ugyanis benne van az üres ház, a tiétek pedig most szeptembertől napközben végleg üres lesz.

András: – A témához az is hozzátartozik, hogy mit kezdünk magunkkal, amikor nincsenek ott a gyerekek. A mi életünket nem a gyerekek töltik ki teljesen. Van saját életünk: saját párkapcsolatunk, meg magánéletünk is. Igazából néha fel is sóhajtunk, ha végre csend van otthon, és a magunk munkáival, dolgaival tudunk foglalkozni, meg egymással: leülni egy kávéra, kettesben beszélgetni. Tehát azt is felvetném ennél a kérdésnél magunknak, hogy én önmagamban hogyan állok meg? Ugye, nem pusztán a gyerek miatt létezem? Természetesen a létezésemnek egy folytatása, de azzal is tudnom kell mit kezdeni, ha egyedül vagyok otthon, vagy a párommal, vagy kiürül a ház. És mi egyelőre még kicsit várjuk is ezt, hogy majd repüljenek ki, hogy mi magunk is növekedhessünk együtt, egymás iránt is, meg a munkánk, hivatásunk iránt is. Bőven van mivel megtölteni azt az időt is, amikor nincsenek velünk a gyerekek.

– Van-e még közös nyara, nyaralása ennek a 11 főnek?

Anna: – Igyekszünk!

András: – Meglepetés lesz. Összejön az egész család, egy nyári fesztiválra fogunk elmenni, ahol... Erről többet nem mondhatok, mert Anna születésnapját fogjuk ezzel megünnepelni. Évközben is elég sokat utazunk a gyerekeinkhez, próbáljuk áthidalni a távolságokat. Mi most Nyíregyházán élünk, Budapesten él 3 gyerekünk, 2 pedig Győrben, így országnyi távolságokat kell megtennünk, hogy a kapcsolatokat fenntartsuk. Az is fontos, hogy a testvérek közti kapcsolatot segítsük, mert szükségük van a kicsiknek a nagyobbakra. Az idősebbek néha pár órára, néha egész hétvégére átvállalják a fiatalabbakat.

Anna: – A nyarak egyébként úgy telnek mostanában, hogy kinézünk egy kempinget, ahova heten lemegyünk a kicsikkel, és aki tud, az csatlakozik hozzánk a maga kocsijával és sátrával. A végén egy nagy táborrá válunk, a kemping felét elfoglaljuk. Nincs fix helyünk, de valamit mindig kitalálunk, hogy ilyenkor is találkozzunk.

– Isten éltesse sokáig a születésnapját nemrég ünneplő kilencgyermekes görögkatolikus papot és a születésnapi meglepetés nyaralásra készülő feleségét!

Beszélgetőtárs: Gégény István