Helyi nagyurakká váló kancellárokról, bizalomvesztésről és újjáépítésről beszélgettünk az egyetemi modellváltásért felelős kormánybiztossal.

– "Üdv újra a fedélzeten!" - üzente a miniszterelnök facebook-bejegyzésében. Mi számít fedélzetnek? Hiszen évtizedek óta jelen vagy a közéletben, és országos jelentőségű feladatokat vállalsz.
– Fedélzetnek nyilván ebben az értelemben a kormányzati munka számít, tehát az 1998-2002-es időszakra és a kancelláriaminiszteri munkámra gondolt a miniszterelnök. Közéleti munkáimban a kilenc év alkotmánybírói múlt persze jelen van, melynek során voltak konfliktusok, alkotmányos nézetkülönbségek is a kormányzat, valamint a törvényhozás és az Alkotmánybíróság között. Az elmúlt egy évben aztán visszatértem az egyetemi oktatáshoz, és még inkább a kutatáshoz. Megjelent az Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás című könyvem a múlt év végén. Próbáltam visszakövetni azt a politikai-közigazgatási időszakot is, amit kihagytam alkotmánybíróként.

– Nem jellemző, hogy egy volt politikus, főképp, ha felvállalt konfliktusa is volt a kormányzattal, újra lehetőséget kap a miniszterelnöktől. De ha van is ilyen, kevesen vannak.
– Tudok még példát mondani. Navracsics Tibor és Lázár János is a fedélzeten vannak.

– Tartom az álláspontomat.
– Nem tartom meglepőnek a miniszterelnök döntését. Az én generációmból kevesen választották azt a fajta párhuzamos karriert, ami azt jelentette, hogy a közéleti szerepvállalás mellett közel 40 éve vagyok jelen az egyetemi és akadémiai világban oktatóként, egyetemi tanárként és kutatóként. Láthatóan nagy sebességgel kezdődött meg a felsőoktatás átalakítása, és sokan értetlenkedve figyelték az eseményeket. Az én felkérésemmel a miniszterelnök szeretne ráerősíteni arra, hogy a kormány számára fontos ez az ügy. Nem elegendő minisztériumi szinten, ágazati felelősségi jogkörben foglalkozni a felsőoktatás jövőjével, hanem az egészet kell áttekinteni, akár minisztériumok közötti egyeztetéseket is felvállalva. Erre jó egy kormánybiztosi szerepkör.

– Sok minden fűződik a nevedhez az oktatás területén. Hogy a legfontosabbakat említsem: alapítója voltál a Századvég Politikai Iskolának, bábáskodtál a Budapesti Kommunikációs Főiskola létrejötténél. Több egyetemen oktatsz most is, átérezheted a tanárok ellenállását az alapítványi átalakításokkal kapcsolatban. Jogos a félelmük?
– Abszolút jogos a félelmük, hiszen olyan fundamentális változás előtt állunk, melynek nincs előzménye Magyarországon. Nem volt még olyan, hogy az állam átadja az alapítói és fenntartói jogait egy kuratóriumnak, mely az állam nevében, stratégiai irányítóként az egyetem jövőjére döntő befolyással fog bírni. Az is igaz, hogy az elmúlt 30 évben minden kormány megpróbált valamit változtatni. 1994-ben a Parlament úgy döntött, hogy az állami egyetemeket közalapítványi formába kell átalakítani. Nem történt semmi. Magyar Bálinték is próbálkoztak az üzleti szféra jobb behozatalával. Az sem volt siker.

A kancellári rendszer sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket. Belső konfliktusokat okozott a rektorok és a kancellárok között.

Jött a konzisztóriumi rendszer, melybe szintén üzletembereket hoztak be, hogy a piaci szempontok jobban érvényesüljenek. De közben nem változott a fizetése az egyetemi oktatóknak. Különösen a fiatal oktatók nagyon alacsony bérért, jelentős terhelés alatt vannak. Kénytelenek 2-3 másik állást vállalni, és így nehezen lehet tőlük elvárni, hogy inkább a hallgatókkal foglalkozzanak, és ügyeljenek a minőségre. Egyes kivételektől, kiváló kutatóhelyektől eltekintve maga a rendszer, a környezet sem motivál a teljesítmény fokozására, a minőség emelésére. Ezen mi változtatni akarunk, és a félelem legfőbb oka, hogy az oktatók bizonytalanok abban, hogy egy új, teljesítmény-orientált rendszerben megtalálják-e a helyüket. Az egzisztenciájuk a tét. Ugyan az eddigi időszakban alacsony volt a fizetésük, de azért ez a „langymeleg víz” egyfajta biztonságot is jelentett. És persze néhány helyen feszültségek vannak a kuratórium és a szenátus között. Akik eddig a szenátust tartották az egyetemi autonómia egyedüli letéteményesének, azok is félnek.

– Joggal?
– Az egyetemi autonómiának a legfontosabb tartópillére a kutatás és az oktatás szabadsága. Ennek a védelmét az Alaptörvény biztosítja. Azt, hogy a kuratóriumban politikusok is ülnek, én nem feltétlenül tartom bajnak. Most mindenki úgy gondolja, hogy ez a Fidesz térhódítását jelenti hosszú távon. Akiket közülük én eddig megismertem, rendkívüli módon elkötelezettek az egyetemek mellett. Én erre az elkötelezettségre energiaforrásként tekintek. Én úgy látom, egyetlen politikus sem érdekelt abban, hogy ne menjen jól annak az egyetemnek, aminek az irányításában részt vesz. A vegyes összetételű, professzorokból és politikusokból és az üzleti világ képviselőiből álló kuratóriumban sokkal jobban tudnak koncentrálni az adott egyetem jövőjére, mint például korábban egy minisztérium, aminek 28 állami egyetemmel kellett foglalkoznia.

– Az általad elmondottak alapján elméletben kirajzolódik egy decentralizált rendszer, az adott egyetem sikere mellett elkötelezett, autonóm vezetéssel. A szabad oktatás ideális állapota. Mégsem érezhető egy ezt körülölelő bizalom.
– A magyar társadalomban nehéz a bizalmatlanság falát áttörni. Nagyon örülnék neki, ha az egyetemek jövője nem pártpolitikai csatározások színhelye lenne. Politológusként is tudom, illúzió azt gondolni, hogy egy évvel a választások előtt ez az igen jelentős kérdés kimaradhat a választási kampányból, de én szeretném, ha ezt az ügyet a racionális diskurzus szintjén lehetne tartani. Erre törekedtem, amikor lementem Szegedre, és Botka László polgármester úrral 1 órás beszélgetést folytattam. A végére azt gondolom, hogy ő is megértette, hogy én nem politikai, pláne nem pártpolitikai mandátumot teljesítek, hanem hiszek abban, hogy ennek a játszmának a tétje Magyarország és a gyermekeink jövője. Ez nemzetstratégiai kérdés.

– Az emblematikussá vált Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzete is megoldódhat az érkezéseddel? Beszéltél már velük?
– Az SZFE ügye egy rendkívül szerencsétlen történet. Jelen pillanatban még én is újságolvasói szinten vagyok ebben a dologban tájékozott. Még nem ültem le velük, de próbálok minél több információhoz jutni, minél tényszerűbben megismerni a helyzetet, hogy aztán lehessen olyan megoldást kialakítani, amely valamiféle konszenzust teremt.

– Nemrég egy interjúban a felsőoktatási intézmények jelenlegi állapotát jellemezve középszerről, teljesítmény-visszatartásról és pénzelfolyásról beszéltél. Mi nem működik jól szerinted?
– Igen, ezek kétségkívül erős szavak. Ez a legnagyobb negatívum és poggyász, amit a felsőoktatás hordoz magával. Ez nem azt jelenti, hogy én lebecsülöm azoknak az oktatóknak és kutatóknak a munkáját, akik éhbérért is képesek minőségi teljesítményt nyújtani.

Tény viszont, hogy van egy erős, reformellenes visszatartó erő, aminek sok oka van, de nem is mai jelenség.

Egyetemi hallgatóként is megtapasztaltam - az ez ellen való lázadás volt például a szakkollégiumok létrehozása -, de később oktatóként is szembesültem ezzel. Ezért próbáltam a Századvég Politikai Iskolával és más kísérletekkel közelebb vinni az oktatást a gyakorlati igényekhez. A BKF létrehozásában is ezért vettem részt. Minden olyan újító törekvés mellé odaálltam, amelyik ezt a fajta megalvadt struktúrát megpróbálta feltörni.

– Palkovics László még oktatási államtitkárként a 2014-ben bevezetett kancelláriarendszerről 2017-ben úgy nyilatkozott, hogy az átszervezésnek köszönhetően az egyetemek jelentős része már jól működik. Ott is volt szó konszolidációról és arról, hogy a következő szakasz már a fejlődésé lesz. Mégsem jó valami, ha most új kormánybiztosra van szükség. Mi történt?
– A kancelláriarendszer világosan rámutatott, hogy az egyetemek gazdálkodásában súlyos hiányosságok vannak. A kancellár viszont sok esetben egyfajta helyi nagyúrrá vált az egyetemen és időnként ugyan gazdasági kérdésnek álcázva, de szakmai kérdésekben is az ő szava döntött a rektorral szemben. Ezért alakult ki számos egyetemen igen súlyos feszültség. Ami most zajlik, az egy elég komoly „huszárroham”, de elismerem Palkovics miniszter úr és az Innovációs és Technológiai Minisztérium teljesítményét. Heroikus munka volt ennyi egyetemnek a vagyonleltárát elkészíteni, összerakni a szabályzatokat, egyeztetni a különböző vezetőkkel, és végül ezt az egészet bevinni a kormány elé és törvényt készíteni belőle. Ugyanakkor kevés figyelem jutott arra, hogy az egyetemek modellváltásának a „szövegkörnyezetét”, az értelmét elmagyarázzák.

– Mi a legnagyobb baj? Nem piacképes a felsőoktatás?
– Maradjunk abban, hogy lemaradtunk a versenyben. Egy olyan korszakban, melyben a tudástermelő intézmények minősége dönti el egy nemzet versenyképességét, tarthatatlan, hogy közép-európai összehasonlításban is ott kullogunk Prága vagy Krakkó mögött. Ha egyik intézményünk sem tud bekerülni a világ első 500 egyeteme közé, akkor valami nincs rendben. Vannak persze „szigetek”, ahol kitűnő eredmények születnek, de az egész, összességében nem tudja produkálni azt, ami egy ilyen modern világban, ahol a tudás a legfontosabb hatalom, a legkönnyebben konvertálható tőketípus, elvárható lenne. Azt nem is említve, hogy megyünk a mesterséges intelligencia világába, ahol nem lehet már tudás nélkül alkalmazkodni.

– Kormánybiztosi szerepkörödben milyen jogosítványokat kaptál? Diszponálsz a szenátusok és a kancellárok fölött is vagy csak megállapodási lehetőséged van?
– Az új szisztémában 3 szereplő van: a kuratórium, amelyik az üzleti és stratégiai szempontokat jeleníti meg, az állam, mint a felsőoktatás finanszírozója és a minőségbiztosítás szabályozója, valamint az egyetemi autonómiát képviselő szenátus. Ezek egyensúlyi működése és együttműködése elengedhetetlen egy sikeres egyetemi modellben. Ennek a kialakításába lépek én be egyfajta mediátorként, illetve a feladataim közé a vagyonjuttatás és a több mint 1500 milliárd EU-s támogatás koordinálása. Most úgy néz ki, hogy 15 egyetem lesz végül, mely keresztülmegy ezen a modellváltó folyamaton, de legutóbb 3 új egyetem is jelentkezett.

A kormány nem törekszik arra, hogy minden egyetem modellt váltson, például az ELTE, mint az ország legnagyobb egyeteme nem kíván erre az útra lépni.

– Azt is mondtad nemrég, hogy ezzel a döntéseddel kockára tetted az egész életpályádat. Bő egy év van a választásokig, ezzel tudsz most biztosan tervezni, hiszen a kormány megbízatásának lejártával – akármilyen is lesz az új kormány összetétele - a kormánybiztosok mandátuma is megszűnik. Mire lesz elég ez az egy év?
– A kinevezésemben 2 év van, de egyetértek veled, az én olvasatomban is a mandátumom a kormányhoz kötött. Ha ugyanilyen kormány jön, akkor feltehetően tovább folytatható ez a munka, ha nem, akkor egyértelműen véget ér a megbízásom.

– Milyen jövőképet látsz magad előtt a magyar felsőoktatással kapcsolatban?
– Az én jövőképemben szinte bensővé vált egy Klebersberg Kunó-i gondolat, ami így hangzik: „Ne feledjük el, hogy az a szent terület, amelyet mi hazánknak nevezünk, Közép-Európában, Európa belvárosában fekszik és ha mi magyarok csak egy kisebb műveltségű állam zsupfedeles házában akarnánk élni, akkor ilyen ház számára nagyon korán túlságosan drágává válnék Európának ebben a belvárosában a házhely. Lebontanák szegény zsupfedeles házunkat és más szerencsésebb nemzetek építenének itt modern palotát. Valójában lét vagy nemlét kérdéséről van itt szó.” Ez az 1927-ben elmondott üzenet ma is érvényes. A tudástermelésnek, a nemzeti örökség, a tudáskincs megőrzésének nagyon fontos területei az egyetemek. Azért gondolom nemzetstratégiai kérdésnek a felsőoktatás jövőjét, mert valóban arról van szó, hogy Magyarország magyarul beszélő emberek összessége lesz-e, mely képes megőrizni a magyar kultúrát és hogy a magyar kultúra újratermelésében a magyar egyetemek betöltik-e a nemzeti identitás és a versenyképes tudás újratermelésében játszott kitüntetett szerepüket.

Beszélgetőtárs: Sáhó Eszter

(Fotók: Lambert Attila)