Az egyháznak meg kell változnia! – mondja Christiana Reemts OSB bencés apátnő a kölni Domradio-ban.

A szerzetesnő baloldali szociáldemokraták gyermeke, családjukban a párt játszotta azt a szerepet, amit másutt a gyülekezet, a plébániaközösség. Egyetemistaként is baloldali feministának tartotta magát, Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre kapcsolatára modellként tekintett.

A hitre rátalálva azonban növekvő ámulattal és gyönyörködve fedezte fel egyre mélyebben a teológiát és filozófiát, kereste Isten szavát a Bibliában. „Fáradságos volt megszabadulni az előítéleteimtől, és tényleg figyelni, de megérte, a mai világom végtelenül gazdagabb!” – mondja a nővér.

Baloldalisága és feminista beállítódása máig megvan, de döbbenten állapítja meg, hogy

„amit ma baloldali politikának és teológiának adnak el, annak semmi köze a szabadsághoz és az igazságossághoz, végképp semmi köze az igazsághoz és a nők és gyermekek jogainak védelméhez. Sokszor kiabálni szeretnék: Hát mind megőrültetek?”

Úgy véli, hogy a 21. században ugyan bolondnak nézik, aki valóban az élő Isten szavának tartja a Bibliát és fájdalmas tapasztalat, hogy csak egy szűk kisebbség hiszi el Jézus feltámadását, valóságos jelenlétét az oltáriszentségben – az Egyház részeként azonban felismerhetjük, hogy sokan járnak-jártak ugyanezen az úton. Még mindannak tudatában is, amit az egyháznak felrónak, a keresztes hadjáratoktól kezdve, a boszorkányüldözésen át a zaklatásokig, mégis

„az egyház olyan szellemi tágassággal és szabadsággal ajándékozott meg, amilyet sehol másutt nem találtam. A hitemtől nem azt várom, hogy vigasztaljon, erőt adjon vagy megnyugtasson. Isten nem orvosság, nem töltőállomás és az istentisztelet nem jóga-gyakorlat, nem is zen-meditáció. Isten az egészen Más,

miért is lennének az ő szavai és az ő igényei könnyen emészthetők? Az egyháztól azt várom, hogy felmutassa Isten igényét, amikor megpróbálom a magam meggyőződéseit tenni az evangélium helyébe, az egyház kényszerítsen mindig újra szembeszállni a kísértéssel, amikor Istent a magam mértékéhez akarom szabni és bálványt faragnék belőle. A hit harca sok év után is fáradságos, rendkívüli kihívást jelent, ugyanakkor mindig újra lenyűgöz.”

Az apátnő azonban hiányolja a jelenkori útitársakat: úgy tapasztalja, hogy nehéz manapság olyan társakat találni, akik nem gondolják, hogy már ismerik Istent és az akaratát, hanem hajlandók fülelve, figyelmesen keresni őt. Példaképei ebben az egyre mélyebb keresésben, megismerésben Szent Pál és Origenész, Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás, Newman bíboros és Hans Urs von Baltasar.

A változásokat egyre hangosabban sürgető hangokra így válaszol:

„Az egyháznak meg kell változnia. Igen, és még egyszer igen! Csakhogy nem a szekuláris társadalom mércéje szerint, hanem úgy, hogy Isten Szavára hallgat!

Isten szava pedig mit mond? ’Ne úgy tiszteljétek az Urat, a ti Isteneteket, mint azok a népek... Semmiképp ne tegyetek úgy, ahogy itt szokás, ahol mindenki azt teszi, ami tetszik neki’ (MTörv 12, 4; 8) a nép pedig ma is ugyanazt válaszolja, amit annak idején Izrael népe mondott Sámuel prófétának: ’Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép’ (1Sám 8,20).

Összeállította és fordította: Herbert Dóra

(Forrás és nyitókép: domradio.de)