Tényleg a lencsefasírt meg a műhús kell ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel élhessünk?

Olvasom, hogy Szingapúr – a világon elsőként – engedélyezte a műhús fogyasztását. Vitathatatlanul mérföldkőről van szó, kérdés, mennyire jó az irány. A gyártó cég igazgatója abban reménykedik, hogy hamarosan nem lesz szükség állatok megölésére ahhoz, hogy húst ehessünk. Persze jó pár év kell még, míg a műhús gazdaságosan előállítható lesz, de addig is itt van a lencsefasírt és a borsóburger, ami nem csak a környezetet kíméli, de egészségesebb is. Ezeket az ígéreteket kapcsoljuk már régóta a reform-élelmiszerekhez.

Most azonban új szín is megjelent, az aktuális szlogen: maximális ízélmény – minimális lelkiismeretfurdalás. Szóval a műhúst majd tiszta lelkiismerettel tömhetjük a bendőnkbe.

A szupermarketben elérhető tehát a búcsúcédula, a blokkal igazolhatjuk erkölcsi fensőbbségünket, jobb emberré lehetünk egyszeriben, elég a „jó-husit” választani. Szegény fogyasztót úgyis sokféle lelkiismeretfurdalás gyötri – sajnos nem ok nélkül – a klímakatasztrófa, a kizsákmányolt ázsiai és afrikai gyerekek sorsa vagy a nagyüzemi élelmiszer termelés kegyetlen módszerei miatt, most legalább megkönnyítik a választását, mikor a tömött polcok előtt töprengve tolja a bevásárlókocsit.

Korunk alkímiája a játékszabályokat újraíró szuper összetevőkről vagy inkább adalékanyagokról szól (game-changing Super-Ingredients) vagy új fehérjék számítógépes felfedezéséről (computational discovery of novo proteins), kísérletezünk az aminosavakkal, vegyületekkel, mint a lego-kockákkal és a technika még jobban betör az élelmiszeriparba.

Persze az állati termékek kiváltásával már csaknem kétszáz éve kísérleteznek, de eredetileg a vajnál lényegesen olcsóbb margarin, a borsóból készült kolbász és egyéb fehérjedús műételek a hadseregek élelmezését voltak hivatottak megkönnyíteni.

Nem csak a húst igyekeznek ipari módszerekkel kiküszöbölni, régóta létezik már méhek nélküli műméz, tyúk nélküli tojás és mindenféle tejpótlékok.

Első ránézésre igazán derék tendencia, állat- és környezetkímélő.

Sajnos a kép mégsem ilyen rózsás. Az ember számára az étkezés több, mint tápanyagbevitel, a vasárnapi rántott hús vagy a libapecsenye nem csak kalóriákat jelent. A profi szakácsok a húsutánzatok szerkezetét, eltúlzott ízét kifogásolják. Sokan pedig értetlenül figyelik, vagy egyszerűen őrültségnek tartják, hogy szép, egészséges zöldségeket tönkre tesznek, aztán a romokból húst hamisítanak. A módszereket – üzemi titokra hivatkozva – nem árulják el, így végső soron a fogyasztó nem tudja, mit is eszik. De nem lehetnek illúzióink. A Max Planck Intézet élelmiszerfizikusa, Thomas Vilgis szerint: „tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek nem olyan élelmiszerek, amelyek a természetben előfordulnának. Az állag és a textúra eléréséhez a polimerkutatásból ismert puffasztó anyagok kellenek és nagyon magas hőmérséklet. Így összerakjuk, ami tulajdonképp nem tartozik össze.” Ehhez jönnek még a stabilizátorok és emulgeálószerek.  

Mintha mindez egy eltévelyedett haladás-hit eredménye lenne, amely azonban szem elől tévesztette a tulajdonképpeni célját.

Egyébként pedig nem elég az eddigi túl sok állati termék helyett eztán túl sok növényi vagy szintetikus ételt fogyasztani. Ahogy a bio és öko minősítésű termékek is ugyanannak a profitelvű piaci rendszernek lettek részei, és akik ki akartak szállni a rendszerből, mindössze a rendszer egy új fiókjában találták magukat, úgy a műételek sem oldják meg a valódi problémát, ha ugyanúgy monokultúrákban, agyon-vegyszerezve fogják előállítani az alapanyagaikat, ugyanúgy veszélyeztetve a biológiai sokféleséget, a talajt, a vizeket – végső soron minden élőt.

Ha nem változik a fogyasztói magatartásunk, akkor marad minden a régiben. A fő baj a mértéktelenség.

Azt gondolom, „itt van a kutya elásva”: elhitetjük magunkkal – ráfoghatjuk a marketingesekre is, de kettőn áll a vásár – hogy a pótszerek, mesterséges dolgok jelentik a feloldozást. Elhisszük, hogy önerőből meg tudjuk, szabadítani magunkat a rossz döntéseink következményeitől: nem baj, hogy eddig magunk alatt vágtuk a fát, most majd a kivágott ágakból megpróbáljuk újra összerakni magunk alá. Majd kihúzzuk magunkat a saját gyártmányú mocsarainkból!

Úgy érzem, ez olyan, mintha menekülnénk a felkelő Nap világosságától, folyton nyugatra tartva, földön, vízen, levegőben – míg végül rá kell jönnünk, hogy körbeértünk. A Paradicsom óta menekülünk az Isten elől, bizonygatjuk, hogy megoldjuk nélküle, csak nehogy be kelljen ismernünk, hogy magunkat sebezzük meg, amikor kétségbe vonjuk Isten jóságát. Ő pedig vár türelmesen és megbocsátó szeretettel – helyrehozná egy szavával mindazt, amit elrontottunk, de nem erőlteti ránk a jót, kivárja, amíg mi magunk kérjük el.

(Nyitókép: wikipedia.com)