Az élet száz százalékban halállal végződő állapot.
Akinek nem elég a különböző tévécsatornák csúcstechnológiás horror-thriller-kínálata, ma már egyre több valóságos vérfürdőt láthat, akár élő közvetítésben is – nem maradunk el a középkor sötétségétől, ha borzongásról, szörnyülködésről és rettegésről van szó. Viszont
míg a régi korok embere avval a reménységgel küzdötte végig a földi életét, hogy legalább odaát majd a Paradicsom várja, addig ma sokan gondolják úgy, mint Wichmann Tamás: „a sötét vár rám, a végtelen sötétség”.
Szomorú, hogy ez a nagyszerű sportoló ilyen keserűen vett búcsút evilágtól februárban, egy héttel a 72. születésnapja után. Blaise Pascal – aki nem csupán zseniális matematikus és az első számológép megalkotója, de filozófus is volt – azonban úgy vélte, jobb hinni a halál utáni életben, mert ha mégis megsemmisülnénk, akkor a semmit már nem fogjuk megtapasztalni; ha viszont úgy élünk, mintha a semmi várna és mégis örök az életünk, akkor a számadásnál pórul járhatunk.
Ma, akárcsak Huxley Szép új világ-ában, többnyire igyekszünk kitérni a halál valósága elől, steril körülmények közé, személytelenségbe próbáljuk elrejteni. Pedig
a meghalás életünk döntő eseménye és egész életünket meghatározza, hogy a halálra hogyan tekintünk.
Ha ugyanis a halál zuhanás a megsemmisülésbe, ha testünkkel együtt lelkünk, személyiségünk is szétesik, akkor nem sok értelme van annak a néhány évtizednek, amivé az életünk zsugorodik. Ha az ember csak egy különleges összetételű sejthalmaz, amely hihetetlen véletlenek még hihetetlenebb egybeesése folytán gondolkodni képes, akkor az egyén élete annyi, mint egy hangyáé, jó esetben hozzájárul a faj fennmaradásához.
Ezesetben egészen furcsa zsákutcája az evolúciónak, hogy az ember nem csak a saját faját, de az egész világot készül elpusztítani. Tudjuk, hogy előttünk is sok faj tűnt már el a Föld színéről, mert képtelen volt alkalmazkodni az új feltételekhez – de egyikük sem maga idézte elő a körülmények radikális megváltozását. Nem nevezhető valami dicsőséges létezésnek, ha az emberiség addig fejlődik, amíg végül tönkreteszi önmagát. A Föld persze hamar kiheverne bennünket, ezzel érvelnek sokan, akik szerint az a baj velünk, hogy túl sokan vagyunk. Van valami szívfacsaróan nevetséges abban, ahogy némelyek az élet védelmét emlegetve arra biztatnak, hogy ne szüljünk gyerekeket.
Meggyőződésem, hogy a földi élet csak tanulás, gyakorlópálya, fölkészülési szakasz az örök élet elején. Az anyaméhben is élünk már, bár sokkal korlátozottabb körülmények között, de mégis a magzati szakasz célja, értelme a fölkészülés a kinti életre. Ugyanígy
a földi – esendő, romlandó testben, tehát a végső létformánkhoz viszonyítva szűk korlátok közötti – életünk is fölkészülés a teljességre, a megérkezésre.
Aztán ahogyan a születéskor létfontosságú, hogy milyen fejlett a tüdő, a szív – ugyanígy az örök életben döntő kérdés lesz, hogy az anyagiakat hátrahagyva mit tudunk magunkkal vinni. Isten szeretete ugyanis emésztő tűz: a szeretet együtt lobog vele, de elemészt mindent, ami nem szeretetből való. Kiégeti a félelmet és annak minden keserves gyümölcsét: a gyűlöletet, a hazugságot, a vádlást, az irigységet.
Nem marad meg más, csak a szeretet, amit adtunk bárkinek, bármikor.
Ha valóban a Teremtő szárnya alatt van az otthonunk és ha a valóság sokkal inkább szellemi, mint anyagi természetű, akkor november elején nem csak az előttünk jártakra, a már elköltözöttekre kell emlékeznünk, hanem saját életünkön is érdemes végig néznünk. Hiszen élni előre felé éljük az életet, megérteni viszont visszatekintve tudjuk – és amit megértettünk, az segít a folytatásban, hogy végül majd célba érjünk: Isten boldogító, időtlen jelenébe.
(Nyitókép: unsplash.com)
