Idén még egyik elsős sem szólított óvó néninek. Voltam többször Anyu, egyszer Apu, és egyszer "iskolanéni" is, de óvó néni egyszer sem.

Tavasszal, abban a szerencsétlen helyzetben, amikor egy hétvége alatt kellett húsz évet fejlődni, kimondottan szerencsésnek éreztem magam: az informatikai eszközöket szinte profi módon kezelő negyedikesekkel komolyabb fennakadás nélkül álltunk át a tantermen kívüli digitális oktatásra.

Persze, ahogy a pedagógusok többsége, én is tele voltam bizonytalansággal – és nem csak a munkám hatékonyságát illetően. Bizonytalan voltam, ellentmondásba keveredtem önmagammal, mert akkor sok esetben éppen az ellenkezője volt jó és célravezető mindannak, amit előtte évekig sulykoltunk. Mert korábban naponta elmondtuk, hogy "ne ülj annyit a gép előtt!", erre most mi vártuk el, hogy üljön oda a gyerek. Korábban minden szülői értekezleten kértük, hogy otthon is a lehető legnagyobb önállósággal tanuljanak a gyerekek, erre most mi kértük, hogy üljön oda a szülő.

Én személy szerint a "karantén" legutálatosabb mellékhatásaként mégis azt éltem meg, hogy elvette tőlem a búcsú lehetőségét: azokat a legszebb, nevetve sírós és sírósan nevetős heteket, amikor szépen, lassan, fokozatosan elengedhettem volna a negyedikesek kezét, amikor méltóképpen lezárhattuk volna az együtt töltött négy évet, amikor az "utolsó óra, utolsó nap" fotókat elkészíthettünk volna... 

A mostani tanév előtt tartottunk attól, hogy a kötelező beiskolázás éretlen gyerekek tömegét zúdítja az iskolák első osztályára. Már látjuk, hogy a kötelező beiskolázásnak kevés köze van az éretlen elsősök tömegéhez.

Az idén szeptemberben iskolába lépett gyerekek többsége ugyanis március óta nem járt közösségbe. Hiába volt gyakorló nagycsoportosként rutinos tagja az óvodai közösségnek, teljesen érthető, hogy a kizárólag családi körben töltött közel fél év alatt inkább a számára sokkal szimpatikusabb családi játékszabályokat tette magáévá - innen "visszaszocializálódni" gyereknek és tanítónak egyaránt kihívás.

Persze, a szociális éretlenség okozta problémák egyetlen pedagógus előtt sem ismeretlenek, csak a mértéke szokatlan: lassan általánosnak mondható.

A gyerekek korábbinál sokkal nagyobb része az iskolai közösségben türelmetlen, nehezen alkalmazkodik társaihoz, önállótlan, képtelen követni a szabályokat, utasításokat, és problémát jelent számára a pedagógus irányító szerepének tiszteletben tartása.

Ezért okolni most senkit nem lehet – megértéssel, türelemmel és következetességgel kell újra megtanítanunk nekik a közösségben létezést.

A legnehezebb, és számomra legelszomorítóbb tapasztalás azonban egy egészen kicsi gyerekhez kötődik. Zalán a napokban volt féléves. Egy üzletben futottam össze a szüleivel - maszkban alig ismertük meg egymást. Gratuláltam nekik és megcsodáltam a babakocsiban szemlélődő, gyönyörű kisfiukat. Beszéltem hozzá, kicsit talán közelebb is hajoltam az ildomosnál, de semmi - Zalán rezzenéstelen, mosolytalan arccal tanulmányozott.

– Antiszoc – jegyezte meg édesanyja. – Csak otthon mosolyog. Rajtunk kívül még senkit nem látott maszk nélkül.