Miért nem szólalnak meg gyakrabban, bátrabban papok, lelkészek, püspökök? Vajon miként látja a kívülállók részéről egyre gyakrabban feltett kérdés hátterét egy katolikus pap?

Az utóbbi hetekben – részint az önkormányzati választás eredményeire reagálva – fellobbant a vita keresztény értelmiségiek körében, hogy vajon meg kell-e, meg kellett volna-e szólalnia az egyházaknak közéleti kérdésekben. Száz évvel ezelőtt valószínűleg a kérdést se értettük volna, hiszen a katolikus püspökök aktív részesei voltak a parlamenti munkának, ma azonban nagyon is aktuális és korántsem egyértelmű ezzel foglalkozni.

Tagadhatatlan, hogy az utóbbi években mintha egyházaink elvesztették volna a hangjukat, nemcsak politikai, de társadalmi témákban is.

Ez utóbbi persze Magyarországon elválaszthatatlan a politikai állásfoglalástól, ami szintén megérne egy eszmefuttatást – de mi az oka a némaságnak? Egyesek szerint a megfelelő helyről érkező pénz teszi, mások szerint nincs itt semmi látnivaló, főleg nem megszólalnivaló, hiszen keresztény kormányzás folyik, az időnként felbukkanó, nyilvánvaló anomáliák csupán a politikai kultúra velejárói, ezt nem lehet másképp csinálni, ne legyünk már naivak.

Engedtessék meg, hogy hozzátegyem a magam szempontjait a vitához, mint olyan ember, aki egyfelől klerikus, másfelől nehezen vádolható azzal, hogy néma maradt volna az utóbbi években – aki nem hiszi, járjon utána! Azért szögezem le ezt mindjárt az elején, mert így talán nekem elhiszik, ha leírom: nem is annyira könnyű megszólalni. A propaganda által leegyszerűsített és felizgatott, hazugságokkal bőven terhelt közéleti párbeszéd (ha egyáltalán ez a szó még adekvát ebben a kontextusban) igencsak megnehezíti azok dolgát, akik szeretnének árnyaltan látni és nyugodt hangon megvitatni politikai kérdéseket. A sajtóorgánumok pedig, úgy tűnik, kevés kivétellel szintén nem éppen foggal-körömmel törekszenek megmaradni az objektív tájékoztatás szolgálatában, egyik oldalon sem (már maga az "oldal" megnevezés is sejteti az objektivitási deficitet). Az elmúlt évek időnként nagy port kavart, belülről jövő, rendszerkritikus megnyilvánulásai a legjobb példák. Amikor egy jobboldali, magát konzervatívnak tartó személy fogalmaz meg kritikát a jelenlegi kormányzással szemben, ezen az oldalon érzékenyen reagálnak, támadásnak élve meg, meghallgatás és megfontolás helyett elhallgatás, esetenként elhallgattatás a jellemző. Az ellenzéki oldal pedig – szintén tévesen – rögtön úgy értelmezi, hogy végre egy baloldali és liberális érzelmű hívő, akit körbe lehet hordozni pajzson, lelkes naugyézések közepette (ők meg akkor lepődnek meg, ha alkalmasint az emberfia mégsem támogatja a melegházasságot vagy az abortuszt).

Így lettem én speciel a jobboldalnak "ballib", a baloldalnak pedig "ultrakonzervatív és homofób". Miközben egyszerűen keresztény vagyok, jobboldali és konzervatív. Mindig is az voltam. És ugyanazt mondom akkor is, ha tetszik a hallgatóságnak, akkor is, ha nem. Értékekhez ragaszkodom, nem emberekhez.

Ám a fő baj, hogy az üzenet nem ment át. Nem is mehet át ekkora hangzavarban. Ergo fölösleges volt az egész? Talán. Majdnem lehetetlen áttörni a prekoncepciós tűzfalon, amivel mindannyian védjük magunkat a világ bonyolultságával szemben. Mindannyian ösztönösen skatulyázunk, és természetesen szigorúan a cikk elolvasása előtt kommentelünk.

A dolgot tovább nehezíti a nem is nagyon leplezett kettős mérce. Előre meg van határozva, hogy kinek miben illik és miben nem illik megszólalnia, és mi lehet a véleménye. Mert ugye abban egyetértünk, hogy a pap ne politizáljon, de ez persze azt jelenti, hogy csak akkor ne, ha mást mond, mint amit hallani akarunk. Mi, keresztények természetesen felháborodunk, amikor egy üdítőital két meleg párral reklámozza magát, mert ez ártalmas a gyermekeink pszichés fejlődésére, ám más esetben még véletlenül sem szólalunk fel a gyűlöletkeltő, vagy éppen nyilvánvalóan hazug plakátok ellen. Mert ez utóbbi például direkt jót tesz a csemetéknek. És miközben – amúgy nagyon helyesen – védjük gyermekeink egészséges fejlődését, eszünkbe nem jut közösen tenni valamit a Magyarországon ijesztő mértékben terjedő családon belüli erőszak vagy gyermekszegénység ügyében.

Petíciót indítunk Észak-Írország abortusztörvénye miatt, de szavunkat sem hallani a magyar abortusztörvénnyel kapcsolatban.

Persze, újra mondom, talán érthető, hiszen ha mégis vennénk a bátorságot megszólalni, és nem a mainstream véleményt ismételni, könnyen olyan skatulyában találnánk magunkat, amiből örök élet plusz tíz év, mire kijutunk. Lássuk be: ehhez majdnem kamikáze elkötelezettség szükséges, úgy, hogy közben semmi nem garantálja, hogy a szavunkat és főképp a mondanivalónkat bárki is meghallja (a történelmi párhuzam azért is jó, mert a romantikus emlékezet dacára a kamikáze pilóták nem voltak sem lelkesek, sem sikeresek).

Ilyen körülmények között érthető, hogy sokan feladják, és maradnak a "jus murmurandi", azaz a morgáshoz való jog ősi gyakorlatánál. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a némaság könnyen megalkuvásnak tűnhet, ami a hitelesség elvesztésével jár. A hitelesség pedig az egyházak legértékesebb kincse, mondhatni, az elsődleges munkaeszközünk az evangélium terjesztésében.

Az ellopott vagyon pótolható, az összedőlt templom újraépíthető, de az elvesztett hitelességet nagyon nehéz visszaszerezni.

Szóval, mit mondhatunk? Ha megszólalunk, az a baj, ha nem szólalunk meg, az a baj. A magam részéről összességében mégis inkább amellett vagyok, hogy hallassuk a hangunkat. Legyünk élő lelkiismeret! Legyünk optimisták, hogy valaki egyszer meghallja! Hirdessük az evangéliumot, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Álljunk ki az evangéliumi értékek mellett, és figyelmeztessünk, ha valaki rossz útra téved!

Mert ideje van a szólásnak.

Hodász András