Mély seb tátong az európai kultúra testén: Auschwitz. Mindegy, hogy hívő vagy nem hívő, zsidó, keresztény vagy más vallású, idős vagy fiatal, valahogy mindenki érintett, valahogy mindenki örökös. Zsidósággal szembeni genocídiumra emlékezni keresztény kötelesség, egyben kihívás is. Ott jártam, beszélek róla.
Krakkóból a 44-es főút visz Oświęcimbe. Szimbolikus útszámozás. Akik annak idején kényszerből utaztak oda, főképpen vagonokban közlekedtek. Sokan már az úton halálukat lelték. A pénztárnál órás sor. Belépve a tábor területére, áthaladva az ismert kapuív alatt, az Arbeit macht frei (a munka megszabadít) felirattal egyfajta várakozás vesz erőt rajtam. Találkozni szeretnék a bennem hordott ismeretekkel és fájdalommal, némán fejet hajtani, benne állni az elnémulásban. Sokat olvastam, tanultam, valamennyit írtam is a Holokausztról, annak zsidó és keresztény emlékezetéről. Én is, mint sokan mások, filmekből és regényekből ismerem a tábor minden jelentős helyszínét, nagyjából tudom az adatokat és a dátumokat. Nem új információkra van szükségem, s nem a látvány borzalmára. Nem először járok itt és nem is csak ebben a lágerben voltam már. Látogatásom nem turisztikai jellegű, nem is egy újabb íráshoz keresek ihletet. Tartozom magamnak, mint keresztény kultúr-ember, hogy rendre belelépjek, belekeveredjek ebbe a mélységbe. Mint a rózsafüzér, a zsolozsma vagy az esti imádságok, ismert szavak, s az ismétlés az erejük. Mint a százszor mondott "szeretlek", "vigyázz magadra" vagy a "nincs semmi baj" – mondani kell, pedig tudjuk mindketten. Ezek vagyunk, így vagyunk egymásnak.
Nem kérek audioguide-ot. Látom, hogy az idegenvezetőnek rosszul esik. Aztán mégis elfogadja, hogy a magam gondolataival szeretnék lenni, én is elfogadom, hogy csak csoportosan látogatható a tábor. Egyedül szívesebben csatangolnék. A múzeum a foglyok útját követi végig, a kivagonírozástól, a szelekción, a lágeréleten keresztül a gázkamráig és a krematóriumig. Képek a falakon, a vitrinek mögött irtóztató tömeg haj, szemüveg, cipő, lábosok, kofferek, kefék. A gyermekcipőknél összeszorul a torkom. A felnőtt áldozatok is ártatlanok abban, hogy zsidónak születtek. Számukra mégis lehetőség volt a szörnyű végre azzal találni magyarázatot, hogy életükben vétkeztek, bűnöket követtek el. Az érthetetlen és értelmetlen halállal szemben nem álltak teljesen üres kézzel. Főképpen a hívő zsidók gondolhatták, nyilván önmagukkal és Istennel is viaskodva, hogy bűneikre büntetés ez a sors. De a gyermekek: csak riadt tekintet, benne teljes értetlenség és ártatlanság. Kis cipők kétévesre, három évesre... Kisgyerekkori fényképeimen én is hordok ilyen fehér, fűzős bokacipőcskét. De az én lábamról anyám vette le, s apám pucolta tisztára. S én túléltem a kiscipőm.
Ahogy barakkról barakkra haladunk, a csoport egyre csöndesedik. Még a fiatalok kezéből is zsebbe kerül az okostelefon. A párok egymáshoz bújnak, a gyerekek anyjukhoz. A kiállítás nem hatásvadász, a puszta tények olyan súlyosak, hogy nem kell hozzá retorikai többlet. A vitrinek üvege biztosítja a bent is és kint is lenni helyzetet. Egyszerre ragad magával a látvány és egyszerre lehet távolságot felvenni. Mindkettőre szükség van. A Holokauszt olyan tény, amellyel szemben nem lehet csukott szemmel élni. S egyben olyan tény, amelyről kívülről rátekintve lehet gondolkodni, s elhatározásokat tenni. Azért kell emlékezni a tragédiára, hogy ne ismétlődhessék meg. Ha Ruandára és Srebrenicára gondolok, akkor nem volt elég az emlékezés, mert megtörténhettek további genocídiumok.
A lágerben ugyan elsősorban a zsidó áldozatokra emlékezünk, de ott voltak a cigányok, a Jehova Tanúi, az egykori ellenzékiek is. Auschwitz egyszerre emlékeztet a zsidókkal szembeni népirtásra, s egyszerre minden ártatlannal szemben elkövetett minden brutalitásra. Csak annak a kultúrának van jövője, amely nem kirekesztő és nem erőszakos. Ha másutt nem, hát itt rá lehet döbbenni a keveretlenséget célul tűző gondolkodás rettenetes perspektívájára.
A gázkamrában elhunytakat mindig gúlában találták a Sonderkommando munkásai, s onnan húzták át a tetemeket a szomszédos krematóriumba. A gáz alulról terült el a felhasadt tartályokból, s az emberek egymásra taposva kapaszkodtak az utolsó szippantás levegőért, míg a termet be nem töltötte egészen a halálos gáz, a Zyklon B. A falakon ma is látszanak a körömkaparások. Négy függőleges csík egymástól 1-2 centiméterre, 15-20 centiméter hosszan. Mindez számtalan ismétlésben. Ott állunk a gázkamra közepén, s mindannyian látjuk magunk előtt az életükért ösztönösen kapaszkodókat. Azt mondják, hogy a halálgyár termelési sebessége lényeges volt a nácik számára, mert végezni akartak őrült tervükkel. A tempót egyre inkább növelték, amikor érezni kezdték, nem biztos, hogy a háború számukra kedvező kimenetellel ér véget. A legnagyobb sebességet 1944-45 fordulóján érték el, amikor a kivagonírozástól az elgázosításig és elégetéséig összesen másfél órára volt szükség. Vajon hol hunyt ki a remény az áldozatokban? Amikor kihajtották őket a vagonokból, amikor szétválogatták a munkaképeseket a többiektől, amikor mindenüket elvették, amikor a lapos épület felé terelték őket, melynek füstölgő kéményéből az édeskés bűz áradt. Vagy pislákolt egészen odáig, amikor döngve becsapódott mögöttük a gázkamra ajtaja, s már semmi nem volt, csak a hitsorsosok mezítelen közössége és a falba vésett körömcsíkok?
Kiérünk. Nem beszélünk. Csak majd később, az autóban ülve, a tábortól távolodva. Kötelező olvasmány Kertész Imre, Sorstalansága, azt hiszem kötelező osztálykirándulási célpont kell legyen ez a hely. Nem azért, hogy valamire rávegyük gyermekeinket, csak hogy lássák.
Megkockáztatom, kötelező egyházközségi zarándoklat helyévé teendő az Auschwitz-i haláltábor, ahol a választott nép fiai és leányai pusztán zsidó származásuk miatt szörnyű véget értek.
Mint a zsidó Jézus, Megváltó Istenünk.
Máté-Tóth András
(Kép forrása: Youtube)
