...avagy amikor a keresztények a politika hasznos idiótái. Mi az, amiben igaza van Soros Györgynek és Henri Boualadnak? Bolyki László ismét merész témában hív gondolkodásra.

Ez a történet arról szól, hogy amikor rosszul illesztjük egymáshoz az evilági dolgainkat hitünk spirituális dimenzióival, azt arról ismerjük fel, hogy a természetfeletti helyett természetellenes jelenségekkel találkozunk. A szabó esetében ahelyett, hogy a mester fölvállalná a saját lustaságát, vagy éppen azt, hogy túlvállalta magát, a kegyesség álarca mögé bújva végső soron Istennel akarja elvitetni a balhét. "Ha Isten segít...", mondja újra és újra. Tehát eszerint azért, mert csak nem készül el az a fránya gatya, valójában Isten a felelős, aki nem segített, ugyebár. Itt valami bűzlik, mégpedig az, hogy legbelül mindnyájan tudjuk: egy hívő szabó arról kéne nevezetes legyen, hogy időre és jó minőségben dolgozik, nem pedig arról, hogy Istent emlegeti ott, ahol a saját emberi és szakmai hiányosságaiért kellene felelősséget vállalnia.

Valami ilyesmiről írtam a Jézus és a migránsok című cikkemben, mégpedig a Wilkommenskultur és a jézusi könyörületesség furcsa összemosása, politikai árukapcsolása okán. Abban a cikkben igyekeztem szétválasztani egymástól a politikai cselekvés és a hit általi cselekvés mibenlétét, fölmutatva e két világ alapvető különbözőségeit.

Mivel sok visszajelzést kaptam, néhány gondolattal megtoldanám az eddigieket, és ezúttal egy kicsit tágabb, általánosabb értelmezési keretben tárgyalnám, hogy hogyan nem illeszthető egymáshoz a keresztény hit és a politika.

Az úgynevezett nyugati civilizációhoz tartozó országok közül talán Amerikában a legszembetűnőbb  a kereszténység és a politika kapcsolata. Európai szemmel nem is olyan könnyű reális képet festeni az ottani helyzetről, amit jól jelez, hogy a nemzetközi sajtóban gyakran használt "evangelical" szót a mai napig "evangélikus"-nak fordítja a magyar újságírók többsége. Az Európában törpe kisebbségben lévő, sőt, gyakran "leszektázott" (neoprotestáns) egyházak dominanciája furcsa lehet egy európai számára, de aki Amerikában választásokat akar nyerni, annak bizony számolnia kell ezzel a hatalmas tömeggel. Számolnak is, hiszen az éppen aktuális elnökjelöltek többségéről (tisztelet a kivételeknek) mindig a kampányidőszak finisében derül ki, hogy bár egészen addig zűrös életvitelükről, a gátlástalan törtetésről, hedonizmusukról és kétes nőügyeikről voltak híresek, hála Istennek, éppen megtérőben vannak. Ez már Georg W. Bush esetében is sírnivalóan átlátszó volt, de a bevállalós milliárdos, nagyvilági playboy, gátlástalan szociopata, azaz Donald Trump kampányfinisben megnyilvánuló "istenélményeit" figyelve hívő emberként a mélységes szégyen és a szűnni nem akaró röhögőgörcs közt csapódtam napokig. Természetesen nem arról van szó, hogy az elnökjelöltek valamiért mindig az általuk hőn áhított Ovális Iroda bejárata előtt találják magukat a damaszkuszi úton, hanem több tízmillió naív keresztény szavazatáról, azaz jól kifundált szavazatmaximálási szándék áll a háttérben.

Mifelénk más a helyzet. Bár még igen fiatal fiúcska voltam, mégis jól emlékszem, amikor a rendszerváltás időszakában egyesek az ügynök akták felfedése ellen érvelve Jézus megbocsátásra hívó szavait idézték. Ez nem csak azért volt fura, mert a ‘90-es évek elején még idegennek tűnt, ahogy Jézus nevét pozitív kontextusban lehetett hallani közéleti platformokon, és nemcsak azért, mert egy súlyos társadalmi, politikai és jogi kérdés elintézéséhez citáltak vallásos alapelveket, hanem mert önmagában is téves elgondolásra épült az érvelés. Hiszen a megbocsátás katarzisa éppen a bűnök felszínre kerülése által, nem pedig a bűnök elkenése során jöhet létre. A bűnök eltussolása nyomán ugyanis bűntudat keletkezik, a bűnök felfedése során viszont bűnbánat, és míg a bűntudat öl, a bűnbánat ezzel szemben gyógyít. Felőlem érvelhetnek az akták nyilvánosságra hozása ellen nemzetbiztonsági, kül- és belpolitikai szempontokra hivatkozva, lehet vitatkozni mindegyikről, de Jézust és a bűnbocsánatot hagyják ki ebből! Messziről bűzlik, hogy ez az érvelés a legkevésbé sem a Biblia tanítása iránti tiszteletben, hanem a hívő emberek iránti tiszteletlenségben gyökerezik.

A fentebbi eseteket lényegüket tekintve a rabbi el nem készült gatyája köti össze, valamint a bölcs kérdés: mi lenne, ha a szabó késedelmes munkavégzését, az amerikai elnökválasztási kampány mocskos módszereit, a múlt rendszer ügynökei felfedésének kérdését nem kötnénk össze Isten szent nevének hiábavaló emlegetésével?

A szekularizáció szétválasztotta a vallást és az államot, ami azt jelenti, hogy egy (jog)állam a saját alkotmányára épülő hatályos törvényei és a politika játékszabályai szerint kell, hogy eljárjon minden helyzetben, ami nem keverhető össze Isten országának működési elveivel és annak "alkotmányával", amelynek Jézus talán legcsodálatosabb tanítását, a hegyi beszédet szokás nevezni.Ha a két dimenzió összecsúszik, létrejön egy furcsa hibrid, valamiféle államegyház.

A modernkori világ legnyomorúságosabb társadalmai éppen azok, amelyek vallási tanokat tesznek meg evilági állam alkotmányának, így egy adott vallás értékvilágát kényszerítik rá egy egész ország népére. Pontosan ilyenek az iszlám törvénykezést állami szintre emelő országok.Az iszlám nem esett át a saját felvilágosodásán, így a radikális irányzata lényegéből fakadóan azt tartja kívánatosnak, ha a vallási előírások jutnak érvényre az állam vezetésében. Nincs külön vallás és külön állam. Éppen ezért fuccsolt be a multikulturális társadalom elképzelése Európaszerte, hiszen az iszlám nem képes, de nem is akar integrálódni a nyugaton kialakult szekuláris társadalmi rendszerbe. Ezért fontos szétválasztani és megkülönböztetni a földi és a mennyei hatalom egymáshoz való viszonyulását.

Míg a világpolitikai egyensúly alapja a nyers erő, addig Isten országa a golgotai kereszten kivívott győzelemre, azaz Isten erejére épül. Az erőt a nagypolitikában érdekérvényesítési potenciálban mérik, azaz atombombákkal, fegyverekkel, energia- és erőforrásokkal, valamint pénzzel. A jelen világrend törékeny egyensúlya arra épül, hogy az erős államok, nagyhatalmak egymás halántékához szorítják a stukkereiket, hogy senki ne merje megnyomni a piros gombot, senki ne terpeszkedjen a másik fölé, ne kerülhessen monopolhelyzetbe, ne birtokoljon minden nyersanyagot.

Isten országában az erőt egész más jelenti, ahogy a 2Kor 12,10-ben olvashatjuk: – Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el – mondja Pál apostol, és szinte dicsekszik emberi gyengeségeivel, mert Krisztusban – mint mondja –  amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.. Teljesen nyilvánvaló, hogy Isten ereje az imént idézett bibliai definíció szerint nem alkalmas arra, hogy politikai értelemben vett erőként értelmezzük és alkalmazzuk.

Magyarország – mint minden ország – akkor működik normálisan, ha politikai értelemben képviseli az erőt, amibe beletartozik, hogy ha kell, állig felfegyverzett kommandósok, hegyomlásnyi terminátorok védik külső ellenségektől, titkosszolgálatok által beépített fedett ügynökei vannak, akiknek már a puszta léte is a hegyi beszéd megcsúfolása, minthogy munkájuk lényege a vízfolyás szintű hazudozás, valamint, hogy politikusok fehér asztalok mellett alkudoznak, lobbiznak, ígérgetnek, fenyegetőznek, hogy az országot, melyet képviselnek, jobb helyzetbe navigálják.

Amikor tehát egy ország "keresztény ország"-nak nevezi magát, az történelmi és kulturális gyökérzetét, identitását jelzi, nem pedig azt, hogy Isten országának alkotmánya szerint leteszi a fegyvert, felfedi a titkosszolgáit, kiszáll a gazdasági versenyből, és ha kelet felől megtámadja egy véres diktátor, akkor védekezés helyett szelíden megkéri őt, hogy legyen szíves nyugatról is megtámadni.

Az eredetileg buddhista Dél-Korea – annak ellenére, hogy csak az elmúlt száz évben ismerkedett meg intenzívebben a kereszténységgel – kereszténységtől való érintettsége minden tekintetben messze felülmúlja egész Európa kereszténységét. Ennek ellenére jól teszi, hogy beélesített rakéták tömkelegét irányítja Phenjanra, egyenesen Kim Dzsongun becses szemei közé, hiszen jól tudják az ország vezetői, hogy csak a nyers erő(szak) parancsolhat határt egy pszichopata diktátor világuralmi törekvéseinek, őrült vízióinak.

Mindebből következik, hogy mást jelent az erő az egyház, és mást a világi hatalom számára, és  ugyanolyan problémát jelent, ha az egyház életét a politika működési elvei határozzák meg (sokszor sajnos pontosan ez a helyzet), mint amikor az államtól kérjük számon, hogy az egyház alapelvei szerint működjön.

Hívő emberként régóta zavar, hogy amikor felelős politikusok szájából aktuálpolitikai érvként előkerül Jézus tanítása, akkor legtöbbször nem valóságos szeretetről, hitről és a kereszténységről van szó, hanem egy politikai játszmában előhúzott "Jézus-kártyáról". Ilyenkor Jézus nem isteni tekintély, hanem egy konkrét társadalmi csoport felé irányított politikai felettes-én, lelkiismereti vezetőszár, mellyel uralni, vezetni, manipulálni lehet a hívők tömegeit. A hívők ilyenkor nem tiszteletreméltó, értékes tagjai a társadalomnak, hanem a politikai játszmák hasznos idiótái.

Végezetül két fontos idézetet szeretnék idetenni. Az egyik a mostanában sokat emlegetett Soros Györgytől származik:

"Az én világlátásomat a második világháború tragikus tapasztalatai formálták. Amikor Magyarországot megszállta a náci Németország, és deportálták a zsidókat Auschwitzba. Én elég szerencsés voltam azzal, hogy édesapám megértette, hogy ami Magyarországon folyik, az nem normális. Hogy ez távol áll az egyensúlyi állapottól. És ha követed azokat a szabályokat, amelyeket általában követsz, akkor meghalsz. Ez volt az én tapasztalatom a második világháborúról, és alapvetően ezt a tapasztalatot alkalmaztam mind a globális pénzpiacra, mind pedig politikai nézeteimet tekintve."

Igaza van Sorosnak, és bennem pontosan ez az érzés mocorog mostanában, ahogy Európa fősodratú migránspolitikáját és az abból egyenesen következő, visszafordíthatatlan iszlamizációját figyelem: nem normális. (Figyelem! Ez itt most nem sorosozás, sokkal inkább Konrád Györgyözés, Kertész Imrézés és Henri Bouladozás!) Akárki akármit mond, az egész nem normális, távol áll az egyensúlyi állapottól. Ellene mond a történelmi tapasztalatoknak, a társadalmi folyamatok törvényszerűségeinek és a józan észnek. Pont annak a józan észnek, amely a Jézusra hivatkozás közben esett áldozatul Németországban, amikor meghirdették a Wilkommenskultur politikáját.

Jelenleg ott tartunk, hogy Merkel folyamatosan hátrál ki a saját maga által meghirdetett korábbi migrációs politikája mögül. Érdekes, pedig Jézus szavai mit sem változtak azóta, hogy – keresztény kötelességre hivatkozva, és önnön morális magasrendűségétől elalélva – korlátlan számban hívta be Németországba (és ezzel az egész schengeni Európába) a menekülteket. Hogy mi változott azóta? A támogatottsága. Ez jelzi leginkább, hogy Jézus szavai pusztán politikai érvként lettek előhozva egy adott helyzetben, nem pedig hitbéli meggyőződésből.

Mennyivel egyszerűbb lett volna meghallani a szíriai származású, Egyiptomban élő szerzetes, Henri Boulad egyszerű szavait:

"Igen, valóban befogadónak kell lennünk. Ám ha a 20 személyes hajóra fölzsúfolunk 200 embert, mind a 200 elsüllyed! Egy adott ponton meg kell húznom a határt, nemet kell mondanom, és ez nem embertelenség, hanem józan gondolkodás."

Pedig, ha valaki, ő tudja, mit jelent menekültnek lenni, menekülteket támogatni, Jézus nevében segíteni. Csak egyrészt Boulad nem politikus, másrészt nála egységben maradt a szeretet, a józanság és az erő lelke.

Nekünk pedig maradt a reménység, hogy Európa egyszer úrrá lesz ezen a kaotikus helyzeten. Persze csak "ha Isten segít"...

Bolyki László

(Képek forrása: Youtube, The Daily Beast)