Követelni tudjuk, de vajon el is fogadjuk?

Megrázó cikket szemléztünk nemrég arról, hogy Írországban az elmúlt nyolc évtizedben sokezer házasságon kívül született csecsemő és kisgyermek halt meg egyházi intézményekben. A kommentek heves indulatokról árulkodtak és bár a cikket nem mi írtuk, viszont épp azzal a céllal szemléztük, hogy párbeszédre indítsunk, ezért itt szeretném megosztani a saját gondolataimat e fájdalmas témáról.

Könnyen elfelejtjük, hogy az utóbbi évtizedek alatt hihetetlenül felgyorsultak a társadalmi változások világunkban, és hajlamosak vagyunk dédapáink cselekedeteit a mai véleményünk alapján megítélni.

Pedig ötven-száz éve bizony nehéz helyzetben volt az a lány, aki „megesett” és nem vette feleségül elég gyorsan a fiú. Biztos, hogy akkoriban is történt erőszak, de sokkal ritkábban; viszont – ahogy népdalaink is tanúsítják – a szerelem ereje akkor sem volt kisebb. Ott volt a „falu szeme” meg a „falu szája” is, és nem volt könnyű ezeket elviselni, ha valaki kilógott a sorból. Mindenesetre az, hogy aki maga már nem teheti, irigyen és árgus szemekkel figyeli a fiatalokat, akik még teszik, hogy aztán megszólhassa őket – ez a csúf emberi szokás nem írható sem a vallás, sem az erkölcs számlájára.

Valóban rettenetes, amikor épp annak nevében, aki maga az irgalom, ítélkezünk, pedig ő maga figyelmeztetett: „amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is!”.

Nyilván az ír apácák között nem kevesen érezték úgy, hogy a szigorú rendi élet „erkölcsi magaslatáról” jogosan néznek megvetéssel a „bukott” nőkre. Ez is elég jellegzetes emberi gyengeség, amikor úgy próbálunk kiemelkedni, hogy a körülöttünk lévőket lenyomjuk.

Helyes és követendő tehát, hogy az ír egyház bocsánatot kért hajdani tagjainak bűnei miatt, már csak azért is, mert valóban rendszerszintű bűnről volt szó.

De a bocsánatkérés csak akkor tud gyógyítani és megújítani, ha elfogadjuk. Aki mer és tud bocsánatot kérni, akár a felmenői helyett is, az megtisztul. Aki viszont nem fogadja el a bocsánatkérést, hanem továbbra is haragot tart, az maga roppan bele, önmagát mérgezi.

Az egyház régi, történelmi szörnyűségeiért bocsánatot kért II. János Pál pápa – nagy bátorság kellett ehhez a lépéshez, mert nem csak kívülről, belülről is sokan támadták érte. Voltak, akik kevesellték, mások éppenséggel sokallták a pápa vallomását. Pedig fájdalmas, évszázados sebeket gyógyított ezáltal Isten. Mert

aki gyógyulni vágyik saját sebzettségéből, annak a kiengesztelődés útjára kell lépnie.

Hiszen ahogy a gyilkosságot nem teszi jóvá, ha karhatalommal legyilkoljuk a gyilkosokat, úgy az egyház vagy a régi társadalom irgalmatlanságát sem orvosolja, ha ma irgalmatlanul ítélkezünk és keserűen szitkozódunk felette.

Henry Boulad atya egyik csodálatos kötetének címe: Aki megbocsát, Istenhez hasonló. Bátorság kell hozzá, de Isten alig várja, hogy támogathasson bennünket ezen az úton, mert csakis a megbocsátás, a kiengesztelődés tud kiszabadítani bennünket a gyűlölködés, a félelem, a keserűség mocsarából.

(Nyitókép: die-tagespost.de)