Mindenféle dolog járhat a fejünkben, csak ne engedjük leülni, ha rosszat akar.

11 évesen kerültem először kapcsolatba a rákkal. Akkor hallottam róla először. Onnantól kezdve bővült az akkorra már amúgy is terjedelmes szorongás-csomagom, napjaim jó része, amikor csak eszembe jutott – halálfélelemmé vált.

1991-ben nem volt még megszokott dolog a gyermekek lelkivilágával foglalkozni, ez ma sincs másképp – ezt a gyermekvédelemben eltöltött hosszú éveim tanúsíthatják. (még ma sem trend – pedig a legfőbb „divatirányzatnak” kéne lennie, hiszen ők a jövő.) Az ő lelkiviláguk a jövő valósága. Ha arról az oldalról közelítek, hogy a 90-es évek elején még nem volt lehetőség az internet bőséges szennyével vastagon bekenni őket, akkor az az idő – áldásos volt a mostanihoz képest. Szidtuk a tévét, helyette csináltunk hipergyorsan elérhető, gyermekek által bárhol hozzáférhető pornó-, erőszak- és töménytelen mennyiségű ostobaságcsatornát.  A „fejlődés” megállíthatatlannak tűnik.

Mindez hogyan kapcsolódik a rákhoz?

Aki valaha törte a fejét valamin, az tudhatja, micsoda súlya van egyes gondolatoknak.

Amin sokat agyalunk, az könnyen az agyunkra is mehet.

Jelen korunk sosem látott mértékben terheli túl jobb napokat látott szervünket, és eddig úgy tűnik, még jól bírja. Az internet gyorsulásával párhuzamosan nő az idegrendszerekre jutó terhelés. Gondolataink a túlterhelés miatt sokszor végiggondolhatatlanok, mert nincs elég idő és csend arra, hogy”megvárjuk a végüket”. Aki akar, megoldhatja még ezt, de egyre nehezebb dolgunk lesz, ha nem figyelünk rá egyre jobban. Elvonulni, elcsendesedni igazi luxussá vált.

Az információk nagy sebességének ütköztetése a gyanútlan agytekervényekkel sejtszinten is konfliktust fog okozni. Ha a rendszer túlterhelődik, a gondolataink ellenünk fordulnak és mi még folyamatosan etetjük is a minket pusztító képzeteinket. Kialakul egy kép, mely benövi az elménket. És minél többször gondolunk erre a képre, minél több színt, tónust adunk neki, az egyre nagyobbá válik bennünk és uralni fogja az elménket, gondolkodásunkat és előbb vagy utóbb a tetteinket is.

Ha a magunkról van egy olyan képünk, ami rossz - alacsony az önbecsülésünk, mert valamit, valamikor elszúrtunk, rosszul döntöttünk - ezért pedig kárhoztatjuk magunkat, ezek a gondolatok előbb-utóbb felfalnak minket. Ha a fókuszt odabent a sötétebb oldalunkra helyezzük – az el is fog egy idő után nyelni és ez fizikailag is meg tud jelenni rajtunk.

Az önmagunk ellen fordulás mindig gondolatban kezdődik és a tettek, tünetek már csak ráadásként jönnek. Évekig nyírjuk odabent magunkat, mígnem a porhüvelyünk feladja. A világ felcímkéz és mindenfélét aggat ránk.

Ha hiszünk neki, nekik, magunknak és elutasítjuk önnön szerethetőségünket, könnyedén győzhet rajtunk a pusztító erő.

Nemcsak rák, hanem bármilyen hasonló betegség formájában ránk törhet.

Ami nagyon jó hír, hogy nem kell ennek így lennie. Igenis szerethetőnek születtünk és van kihez fordulnunk segítségért, ha elcsüggedünk.  Van, aki régóta mondatja velünk sokféleképpen, hogy értékek vagyunk, csak el kéne ezt hinnünk.

Neki.

Értünk.

 

Nyitókép:pixabay