Ha van, az a baj, de ha nincs, az az igazi.

- Tibikém, a jövő hónapban bekötik az áramot! – mondta a néni örömtől sugárzó arccal. Ötven elmúlott már akkor és még nem lakott olyan helyen, ahol lett volna áram. Ez az egyik legszebb emlékem postás időszakomból. Gyakran eszembe jut.

Lehet-e úgy élni, hogy minden villanykapcsoláskor eszünkbe jusson ez?

Városunkban segítettem megszervezni a közfoglalkoztatást, ezért sorra jártam a közmunkás-brigádokat, hogy minden egyes embert meginterjúvoljak, hogyan lett ez a munkája. Mióta dolgozik és milyen céljai vannak. Akkor, a 2009-es válság idején mondta egy cigányasszony, hogy milyen rossz lehet most azoknak, akiknek annyi mindenük van, mert többet is vesztenek. Nekünk semmink sincs – mondta örömmel a szemében, nekünk könnyebb. Micsoda bölcsesség, amihez nem kellett  diploma, de még nyolc általános sem.

Egy idősotthonban segédápolóként, életnyomor esszenciákat ihattam hónapokig, ami igen józanító hatással tud lenni az emberre. Hiányzó karok, lábak, fogsorok, mozgásfunkciók és távolságok minden teremben. Az egészségtől, a valóságtól, önmaguktól. Minden gondozottról érdeklődtem, hogyan került oda, milyen ember volt. Sokuk nem hiányzott otthonról. Vagy mert mogorva ember volt, vagy nem volt már kinek. A demencia azon szakaszában, mikor megápoltam őket, már csak annyi látszott: nagy, elnyűtt gyerekek, akik éheztek és szomjaztak a gondoskodásra. Mikor a körmüket vágtam - ami nem kis izommunka - hihetetlen boldogság és hála áradt belőlük.

Lehet-e úgy élni, hogy minden körömvágás ekkora öröm legyen?

Gyermekek Átmeneti Otthona, itt dolgozom gyermekfelügyelőként. Egyszer egy kislány egész délután azt várta, hogy másnap háromszáz forintért hókristályt vehessen, annyiba került a nagyobb adag. Annyira várta és olyan őszintén, hogy a lelkesedésével kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Felidéztem azokat az örömöket, amikor mi is egy gombóc fagyival többet vehettünk gyerekként. Leültünk az első járdaszegélyre a fagyizó mellett és akkor nem volt más, csak a gombócok, az ízük és mi. A létezés öröme egy nagy adag fagylaltban.

Nem jellemző, hogy a nálunk lévő gyerekek olyan hálásak lennének, mert a hálát is tanulni kell. Hála Istennek, tanulható, ha van hozzá elegendő akarat.

Hányan szenvednek most, pedig bármikor levághatják, de le is vágathatják a körmüket. Szinte bármit, bármikor ehetnek, bárkit elérhetnek, pörög a villanyórájuk, van kire szeretettel gondolniuk, mégis valahogyan fontosabb lett az, amijük nincs. Tele a világ plakátokkal, amik fényképes bizonyítékokkal szolgálnak arra a nyilvánvaló tényre, hogy nincs meg mindenünk. És sugallják, hogy soha nem is lesz. Ez a „nincsfüggőség” nagyon erős kábítószer: nincs időm, nincs energiám, nincs lehetőségem. Mantrázva lőjük be magunkat naponta többször. Valóban, hihetetlen sok dolgunk nincs és nem is lesz.

Amerre nézünk, arra fogunk látni is.

Ha elkezdenénk leírni, hogy mennyi mindenünk viszont van, akkor belefáradnánk abba, hogy a végünkre érjünk. Hány testfunkciónk működik, mennyi emberi kapcsolatunk van és abban mennyi lehetőség, hányféle együtt-öt tudunk tervezni még online is. Ha kilistáznánk otthonunk összes dolgát, bőven kiderülne, mennyi mindenre nincs is szükségünk. Mennyi mindent adhatnánk, ami másoknak bizonyára nagy örömmel szolgálna.

Amikor a villanyt kapcsoljuk, gondoljunk erre a nénire és nézzünk a körmünkre.

(Nyitókép: pixabay.com)