Nem sokkal a reformáció után, 475 éve vette kezdetét a katolikus egyház reformzsinata, a mai észak-olasz Tridentben.

Az úgynevezett Tridentinummal vezette be a katolikus egyház a maga részéről a reformáció utáni alapvető újításokat, mint például a sokszor vita tárgyát képező latin mise rendjét. Az 1517-ben bekövetkezett egyházszakadást természetesen már nem tudták megakadályozni. A 18 évig tartó zsinatot évtizedekig sürgetően követelték, de elsősorban a pápa, VII. Kelemen (1523-1534) halogatta. Végül Tridentet jelölték ki a helyszínéül. A protestánsok „pápamentes” zsinatot akartak, ennek ellenére III. Pál pápa az egész gyülekezetet a saját vezetése alatt tartotta.

Az 1545-ös megnyitáskor mindössze 31, kölcsönösen egymást szidalmazó püspök jelent meg: császárpárti spanyolok  és pápapárti olaszok. A reformációban leginkább érintett német zsinati atyák csak a második összejövetelkor voltak jelen, de a követeléseiket semmibe vették, ezért hamar távoztak. Csak a zsinat utolsó elnöke, Giannini Moroni zseniális tárgyalóképességének köszönhető, hogy a gyűlés 1563-ban szerencsés véget ért, mert egész idő alatt uralkodó volt a feszültség.

Az eredeti cél: a kölcsönös megértés a protestánsokkal, elérhetetlen távolságba jutott.

A zsinat a katolikus tanok összefogására szűkült és teológiai válaszokat keresett a protestáns kihívásokra. A témákat a protestánsok vetették fel, miszerint az evangéliumi „sola scriptum” elhatárolásaként – az írás és hagyomány a kinyilatkoztatás két forrásaként került megnevezésre.

A zsinat, reformjainak korlátozott száma ellenére is, több mint 300 évig meghatározó arculatot adott a katolikus egyháznak. 

Sok ezek közül persze csak évtizedek múlva fejtette ki hatását, gondolhatunk például a püspöki hivatal ott megfogalmazott ideáljára, vagy az egyházi képzések színvonalának emelésére. A cölibátus újra erős hangsúlyt kapott, a plébánosokat, püspököket és bíborosokat kötelezték a működési helyükön való lakásra.

Teológiai szempontból vizsgálták a szentek és ereklyék tiszteletének gyakorlatát, a búcsú nyerésének ügyét, a tisztítótűz vagy a jóvátétel elméletét, a kegyelem és az egyház fogalmait. A szentségek 7-es számban való felsorolását – keresztség, bérmálás, bűnbánat szentsége, oltáriszentség, házasság, egyházi rend, betegek kenete – rögzítették. Előírássá vált a rendszeres házassági anyakönyv vezetése. A belső reform végrehajtásához az igehirdetésnek és a misszióknak is meg kellett újulniuk. Az 1534-ben alapított Jezsuita Rend ebben nagy segítség volt.

Nem minden készült el a zsinat krízise után, 1562-63 végére. IV. Pius pápa a zsinat nevében kinyilatkoztatta a „Tiltott könyvek indexét”, az úgynevezett Tridenti Hitvallást, a pápa iránti engedelmességi fogadalommal együtt, 1566-ban a Római Katekizmust, 1568-ban a papi Breviáriumot és 1570-ben a Római Misekönyvet.   

A Tridentinum legfőbb kutatója, a bonni egyháztörténész, Hubert Jedin (1900-1990), az Egyház belső megújulásához vezető hajtóerőként látja a zsinatot: a zsinat „a teológiának, valamint az igehirdetésnek világos normákat adott. Tanítóhivatalként szabott határokat, de nem szakított semmivel, ahol csak nem volt már egyébként is szakadás”. Nem egyszerűen a középkort restaurálta, hanem „alapjaiban újította meg az egyházat és a lelkipásztori munkát”.  

Forrás:katolisch.de

Fordította: Seidl Ambrusné

Összeállította:Szőke Tibor