Bemutatjuk a karanténdalnak indult szerzeményt, amiből az idei karácsony egyik slágere lehet.

Nem tartozom azok közé, akik amolyan rajongóként követik Geszti Péter alkotói pályafutását. Persze, kamaszként a mi magnónkból is zengett a "Helyi terminátor", a "lemehetsz hídba, de nincs, aki felavat" és társai, meg ki tudja, mennyi olyan dal, amihez így-úgy köze van a sokszínű alkotónak – öt testvér mellett még arra sem fogadnék, hogy hallgattam, vagy csupán hallottam ezeket a számokat.

Az évtizedekkel ezelőtt szárnyra kelt dalai tehát nem igazán álltak közel hozzám – míg az Ász általam látott műsorait viszont nagyon inspirálónak tartottam –, de aztán, idővel valami megváltozott. Tavaly már egy autóban ültünk Gerendai Károllyal és Novák Péterrel egyetemben, és arról beszélgettünk, hogy miért fontos jobbá reklámozni a társadalmat. A Péter által honosított Médiaunió egészen hasonló célokat próbál megvalósítani, mint a SZEMlélek, e gondolkodásbeli párhuzam vonalai pedig 2020 decemberében már metszették is egymást.

Szembe jött ugyanis velem egy dal, amit aznap, december 11-én tettek közzé az alkotók, s amely arról szól, hogy

ebben a furcsa, korlátozott ünnepi időszakban igenis gyújtsuk meg azt a fényt: ne tagadjuk le a sötétség létezését, de ne is váljunk áldozatává!

És ez volt az a nap, amikor az utolsó simításokat végeztem saját egészen hasonló dalomon. Még a szövegben is vannak azonosságok.

Felhívtam hát a dalszöveg szerzőjét, aki már azelőtt elkezdett a telefonban a Csillagszórásról beszélni, hogy konkrétan rákérdeztem volna. Mindezt pedig azért írtam le bevezetésként, mert ez a szám egészen hasonlóan magával sodró, mint az élet érdekes, megmozgató történései. Amint elindítom a videót, megérint, megmozgat, felemel, még azt is vállalom, hogy nincs kedvem beleénekelni, inkább hallgatni jó, ahogy árad, közben pedig elhiteti, hogy én is lehetek csillagok szórója. A beszélgetésünk részletei alább olvashatók, de előtte mutatom a klipet, amit pár nap leforgása alatt százezernél többször tekintettek meg, s amit nézni is érdemes, de a hangerő se legyen túlzottan letekerve. :)

– Én is átestem a vírusfertőzésen, karanténban voltam majdnem 20 napig a szobámban. Megtapasztaltam, milyen rossz, hogy bár itt volt a közelemben a családom, mégsem érintkezhettem velük. Bezárkózva, híreket olvasva bizony, úgy tűnt, hogy ebben az évben a világ végleg egy sötét hellyé vált, sőt, a jövő is bizonytalanná lett. Valószínűleg még rengetegen érezhetnek így Magyarországon, de akár a határainkon túl élők is. Több százezer honfitársunk dolgozik például Nyugat-Európában, s ők valószínűleg még jobban el vannak vágva most a szeretteiktől. Úgy gondoltam, kéne valami olyasmit írni, ami valóban felemeli és egy kicsit össze is köti őket, minket, mindenkit. A dal nagyon ősi műfaj. Egy dalban tüzet lehet rakni, lángot lehet gyújtani, egy dalban nagy érzelmeket lehet megosztani. Így hívtam fel Dés Lászlót, felvetve neki, hogy mi lenne, ha írnánk egy olyan dalt, amiben valamilyen emelkedett érzés jelenik meg. Azt mondtam, hogy olyasmit szeretnék kifejezni, ami legutóbbi közös dalunkban, a "Mi vagyunk a Grund"-ban megfogalmazódott. Hogy milyen jó együtt énekelni másokkal, hogy összetartozunk, hogy igenis közünk van egymáshoz. Hogy meg kell próbálni valami szépet és nagyot érezni, még akkor is, ha ez a folyamatos sérelmeiben, gyűlöletében elvesző ország a megmondóemberein keresztül ezt kínosnak, cikinek tartja. Nálunk nem illik boldognak lenni, sem pedig illúziókat táplálni. Nálunk legyinteni szoktunk, cinikusan kárörvendeni az abszurditásba fordult sorsokon. Ez talán azért is lehet így, mert valahogy elmaradtak a történelmünkben az olyan nagy közös sikerélmények, amelyek össze tudnának kovácsolni bennünket nemzetként – vázolta fel a dal születésének háttértörténetét Péter.

Eredetileg nem is ünnepi dalt szeretett volna írni, hanem azoknak az embereknek akart üzenni, akik úgy érzik, hogy ebben a karanténos, járványos időszakban ők mintha már nem kellenének, nem lenne rájuk szükség, akik nem találják ebben a felbolydulásban a helyüket. Őket akarta Péter megszólítani – saját szavaival élve "megsimogatni" – egy dallal. Az sem véletlen, hogy Wunderlich József az egyik vezérénekes, mellette pedig több fiatal színész szerepel a dalban. Az alkotók ezáltal is hidat építettek A Pál utcai fiúk emelkedett mondanivalója és a Csillagszórás között, magukat háttérbe helyezve a derűs, lelkes ifjú dalnokoknak teret engedve.

– Ebben a novemberi, decemberi időszakban, amikor azt érzed, hogy valóságosan és szimbolikusan is rád sötétedik a világ, akkor neked kell meggyújtani a gyertyát. Buddhának van egy mondása: "egyetlen gyertya lángjával sok ezer gyertya gyújtható meg anélkül, hogy annak az egyetlen gyertyának az élete megrövidülne, s így van ez a boldogsággal is." Ezt nagyon igaznak tartom. De idézhetném Martin Luther Kinget, aki lelkész volt: "sötétséget sötétséggel elűzni nem lehet, csak a fény teheti azt." A gyertya mást jelent a keresztényeknek karácsonykor, mást jelent a zsidóknak Hanuka idején, de aki más vallást követ, vagy nem hívő, annak is egy nagyon szép jelkép. Gyerünk, gyújtsuk meg magunkban azt a fényt, és adjuk át másoknak! Saját szóhasználatom szerint a vírus maga az ember.

De nemcsak betegséget tudunk átadni másoknak, hanem át lehet adni azt a jót is, ami bennünk van: tehetséget, odafigyelést, szolidaritást, pozitív gondolkodást.

Ezek egyszerű dolgok, csak a világot átható politikai őrjöngés, gyűlölködés közepette sajnos meg szoktunk feledkezni erről, vagy túl patetikusnak tartjuk az ilyesmit. Pedig meggyőződésem, hogy ma leginkább erre van szüksége a forrongó világnak – tette hozzá a dal szerzője.

És lám, megint ott tartunk, avagy ott folytatjuk, ami a Geszti Péterrel idén májusban készült interjúnkban már megfogalmazást nyert: a karantén alkotói szárnyakat adott neki, ezáltal pedig most is azt üzeni mindannyiunknak, hogy a sült galambra, másokra való várakozás helyett jobban tesszük, ha megtesszük, ami rajtunk múlik, szebbé formáljuk a világnak azt a részét, ami körbevesz bennünket. Ha nem is helyi terminátorként, de csillagszóróvá válva a környezetünkben, elűzve a sötétséget.

(A nyitóképen a szerzők és a szólót éneklő előadók láthatók: Dés László, Geszti Péter, valamint Lengyel Johanna és Wunderlich József)