Egy évtized alatt meghódította Mexikót a szépséges Hölgy.

Ismerjük a csodálatos-rettenetes filmet a Paradicsom meghódításáról, tudjuk azt is, hogy borzalmasak voltak az aztékok emberáldozatai és irtózatos volt Cortez hadjárata ellenük. Mexikó népe sem volt különb, Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére ők is seregestül áldoztak fel életerős embereket, ráadásul szörnyű módszerekkel. 1519-ben érkeztek el ide a spanyol gyarmatosítók és ők sem bántak kesztyűs kézzel az őslakosokkal, ezért a velük együtt érkező misszionáriusoknak nem volt könnyű dolguk a szeretet és irgalom Istenének hirdetésével.

Mégis két évtizeddel később kilencmillió azték keresztény volt Mexikó földjén és ez egy különleges találkozásnak, egy idősödő indián és a Szűzanya találkozásának gyümölcse.

Cuauhtlatozatzin, „Beszélő Sas” egyike volt az akkoriban még igen kevés rézbőrű kereszténynek, ma már december 9-én Szent Juan-Diego néven ünnepli őt az egyház. Szegény özvegy emberként élt már, amikor 1531. december 9-én, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének hajnalán gyalog igyekezett a szentmisére a Tepeyac domb mellett. Ezen a magaslaton valaha a kígyókba öltözött, vérszomjas Tonantzin azték anyaistennő szentélye volt, de a spanyolok ezt is lerombolták. Most mégis halk zene és ragyogó fény áradt a dombtető felől, aztán egy kedves női hang keresztény nevén szólította meg Beszélő Sast. A hívásra Juan Diego fölment a dombra és ott egy szépséges hölgyet látott meg, méghozzá azték királynői öltözetben.

A hölgy a "szeplőtelen és mindig Szűz Máriaként" mutatkozott be, az igaz Isten Anyjaként és arra kérte Juan Diegot, hogy menjen el Zumárraga püspökéhez és mondja meg neki:

Szűz Mária kívánsága, hogy építsen a Tepeyac dombon egy templomot, ahonnan megmutatja majd szeretetét és irgalmát Mexikó népének.

A püspök jóindulattal, de óvatosan fogadta a szerény, alázatos indiánt, de jelet szeretett volna megerősítésként. Hogy mi legyen a jel, azt a Szűzanyára bízta.

Így történt, hogy amikor Juan Diego december 12-én – ez a nap a Guadalupei Szűzanya ünnepe – újra találkozott az Úrnővel, illatos virágok sokaságát, köztük nemes rózsákat talált a kopár dombtetőn, ráadásul mindezt a hideg december közepén. Ámulva szedte tele a munkakötényét, az egyszerű, agavérostokból szőtt tilmát, és vitte a csodálatos jelet a püspökhöz.

A háznép gúnyolódva, lenézően fogadta, alaposan megvárakoztatták, de végül mégis beengedték. A püspök előtt

leeresztette a tilma sarkait, hogy megmutassa a szépséges, illatozó virágokat, azonban az igazi Jel magán a tilmán tárult fel a jelenlévők ámuló szemei előtt: a mennyei Hölgy képmása, ragyogó színekkel, szinte elevenen.

Eddig lehetne ez egy megható költői elbeszélés a Mexikóvárosban ma álló hatalmas Bazilika eredetéről. Csakhogy ebben a bazilikában ma is őrzik a lenyűgöző képet, azon a tilmán, amelynek szövete máskülönben egy-két évtizednél többet nem bír, különösen nem az ottani klímán. A kép pedig éppolyan rejtélyes, mint a torinói lepelé. Rengeteg vizsgálatot végeztek már rajta, többször is csodás módon menekült meg, egyszer a sav nem tett kárt benne, egyszer a közelében robbant bomba nem tudta megrepeszteni még az üveget sem, amely a képet védi.

Maga a kép, amely minden évben milliószám vonzza a zarándokokat, sok szempontból csodálatos. Elsőként az indiánok szívét hódította meg, ugyanis szimbólumai az ő nyelvükön beszélnek: a Nap előtt áll, tehát nagyobb az addig rettegett azték napistennél; lába alatt a félhold, a Tollas Kígyó istenség jelképe, tehát őt is legyőzte az Úrnő. Köpenyének színe az azték királyok kékje, tartása azonban imádásra utal, tehát ő maga nem istennő.

Ruházata elárulja várandósságát is, bőre színe, arcvonásai az indiánoké, nyakékén a kereszt viszont a hódítók vallásának jele.

De üzenetet hordoz a ma embere számára is: szemében erős nagyítással felismerhető a képet csodálóknak, Juan Diego mellett az akkori kormányzónak és még valakinek, valószínűleg a tolmácsnak az arca, ahogyan az emberi szem bogarában tükröződik. Festékét nem tudták beazonosítani, voltaképp nem is festék, mert nincs beleivódva a tilma szövetébe. Színei máig élénkek, pedig többszáz éve égnek előtte gyertyák, füstölők. Mi több, a NASA kutatói szerint, megmagyarázhatatlan módon, a kép mintha élne.

További lenyűgöző felfedezésekről olvashatunk többek között a nemrég elhunyt dr. Kovács Gábor atya honlapján vagy a Magyar Kurír cikkeiben.

Mit gondoljunk ezekről a csodálatos jelenésekről, látomásokról? Mondhatjuk, hogy a modern ember számára ez képzelgés, fölösleges vele időt tölteni. Mondhatjuk, hogy szemfényvesztés, csalás. Talán valóban olyanok vagyunk, ahogy Jézus mondja: ha Mózesnek és a prófétáknak nem hisznek, nem fognak hinni annak sem, aki feltámad a halálból. Ezért nem is sorolom a bizonyítékokat. Hanem reménykedem, hogy lesz, akinek ezek a megdöbbentő és a tudomány számára megmagyarázhatatlan jelenségek segítenek egyet lépni azon a grádicson, amely a tapasztalat szerint 10-15 lépcsőfokon keresztül vezet a hitre.

Nyitókép: wikipédia.org