Neveléskutató is megerősítette: még nem ismerjük eléggé okoseszközeink hatásait.

Emlékszem arra, mikor az első tévénket vettük és arra is, hogy kértem apámtól, szedjen ki nekem olyan kis embereket a dobozból, mert játszani akarok velük. Meg arra, hogy tévézés közben, egy erőszakos jelenetnél apám hirtelen letakarta a szemem a kezével. Akkor hallottam először, hogy „nem neked való még”.

Innentől kezdve persze nagyon érdekelt, hogy mik is azok a dolgok, amik nem nekem valók. Akkoriban még a felnőtt tartalmakat nem választották külön. Így láthattam horrorfilmből részletet 6 évesen. Ez életem eddigi legdurvább rémálmát hozta rám, amikor is éjjel felébredve is magam előtt láttam azokat a jeleneteket. Belém égett. Eközben 1986 körül járunk, amikor is a maihoz hasonló képernyőszennyezés még sehol nem volt.

Biztosan kommunikáltam ezt valahogy a szüleim felé, de a gyermekek lelki világa nem volt benne a top ötben akkor, mint közéleti téma. 12 éves koromra már több klasszikusabb horrorfilmet láttam a tévében. Ennek következményeként évekig minden este azért imádkoztam, hogy ne álmodjak velük. Persze annak ellenére, hogy nem tudtam ellenállni a megnézésüknek, ami a járásomra viszont nagyon károsan hatott. A gyermekkori szorongásaimat felerősítette.

Az ötéves kisfiam rendszeresen olyan sztorikkal jön haza az oviból, amik a virtuális világban, vagy valamely képernyő mögött élő mesebeli lényekről szólnak.

Tisztában van a legújabb videójáték-trendekkel, mert a játszópajtásai beszámolnak arról, hogy miket látnak, és miket éreznek a látottakkal kapcsolatban. Nálunk nincs kitiltva a tévé, mint valami gonosz, rendszeresen néztünk már velük klasszikusokat, némelyiket természetesen már közel százszor. Ha valamely jelenet sok volt és felemlegették, akkor azt sokszor átbeszéltük, kijátszottuk, kirajzolták, megvan annak a módja, ahogyan egy kisgyerek feldolgozza azt, amit lát.

Minden egyes képkocka, hangeffekt egy fizikai jelet küld az idegrendszernek, amit az igyekszik a helyére tenni. Beleilleszteni a világról alkotott képébe, tudásába. Így vagyunk összerakva. Minden inger egy-egy homokszem, és ebből 30 éve még csak pár gramm jutott egy-egy gyerekre. Most az a helyzet, hogy ugyanaz az idegrendszer mázsányi ingert kéne, hogy feldolgozzon. Ez fizikailag lehetetlen.

Gondoljunk bele abba, hogy saját élményeink közt is mennyi film van, amikről, miután láttunk, mennyi ideig beszéltünk róla. Mert hatással volt ránk. Minden képi inger, virtuális élmény ugyanúgy hat és lenyomatot képez a gyermekben, felnőttben egyaránt. Az idegrendszernek dolga van vele.

Biztos vagyok abban, hogy sok szülő áldásként tekint az okoseszközökre, hiszen „nagyon jól” lefoglalja a gyereket, a gyermek pedig örül, hiszen zsenge idegrendszerének egy hatalmas adag stimuláns drog hatása jut minden egyes perccel, amikor is a kezébe veheti a kütyüket.

Megkérdeztük Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót, mi a véleménye erről, ugyanis nemrégiben jelent meg ebben a témában Fejleszt vagy rombol? – Kulcs az okoseszközök okos használatához címmel egy könyve.

Az okoseszköz és az éretlen idegrendszer találkozása nem játék, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi a tét.

Pécsi Rita azt mondja, hogy az óvodás kisgyermek agya még rendkívül éretlen, és a képernyőzés nemhogy nem fejleszti, hanem sok szempontból gátolja a fejlődését. Számos kutatás bizonyította, hogy komoly következményei vannak a gyerekek rendszeres eszközhasználatának. Az agykutatók egyértelműen azt javasolják, hogy saját eszközük semmiképpen ne legyen az ovisoknak, és a napi fél órát ne lépje túl a képernyőzés, ami egy-egy mese megnézése - a szülővel együtt. Sajnos a gépek sugárzása tartalomtól függetlenül, önmagában is veszélyes, mert az 5 évesek koponyacsontja sokkal vékonyabb, mint a felnőtteké, így a sugarak tízszeres mélységben érintik az egyébként is rendkívül éretlen és érzékeny agyi területeket.

Miért ne adhatnánk oda neki játszani? Olyan jól leköti! A XXI. században vagyunk! Le fog maradni....- szoktak érvelni a szülők.

Nagy tévedés, sőt, az ellenkezője igaz! Miről is maradnak le?

Nem túlzás azt állítani, hogy a rendszeres géphasználó kisgyermekek lemaradnak agyuk egészséges kialakulásáról, a társas kapcsolódáshoz szükséges készségek kifejlődéséről, ezért tanulási-, és magatartászavarokkal, sőt függőségveszéllyel számolhatunk.

Természetesen nagy a csábítás, hiszen szinte semmi nem versenyezhet a gépi gyerekvigyázóval - ugyanis a testérzékelést is kikapcsolja a képernyőzés -, ezt nyilván minden szülő tapasztalja is, amikor még a szájuk is tátva marad, és szinte mereven ragadnak a monitorra... És ez nem koncentráció, hanem transzállapot, nincs mit tagadni!

A neveléskutató szerint az idegrendszernek ebben az életkorban valóságos tapasztalatokra és rengeteg mozgásra van a legnagyobb szüksége. Ilyenkor minden egyes tapasztalattal újabb szinapszis - agyi mintázat - alakul ki, amit a következő élethelyzetben már tud használni, tehát tanulási folyamat zajlik. Ilyenkor kellene kialakulnia azoknak a pályáknak, amelyekkel majd ír, olvas, számol, gondolkodik a gyermek az iskolában és a hétköznapokban. Úgy képzeljük el, hogy a mozgások és a változatos érzékelés nyomán (tapintás, szaglás, látás, hallás, egyensúly, nagy- és kismozgások) jönnek létre a fontos idegi kapcsolatok. Ha ezeket nem kapja meg nagy mennyiségben a gyermek - és a gépi tapasztalatok nem alakítják ki ezeket a pályákat! -, akkor nem fejlődik megfelelően az idegrendszere. Magyarán: tanulási nehézségekre számíthatunk. A figyelemzavaros kisiskolások száma például ugrásszerűen megnőtt, aminek egyik legfőbb oka éppen az okoseszköz-használó óvodásoknál kereshető - bizonyították a nemzetközi és magyar kutatások is.

Érdemes elmondani a szülőknek, hogy a képernyőhasználat ugyanazokat az agyi területeket sérti, mint a kábítószer! A népszerű Minecraft például kábítószerként nyilvántartott játék, mert ugyanarra a mechanizmusra épül, mint a szerencsejátékok, azaz nagy mértékű függőséget okozó anyagot, dopamint termel. De az okoseszköz-használat akadályozza a beszédfejlődést, csökken a tanulásképesség, gátolja a kötődésképesség kialakulását, indulatkezelési és memóriazavarokat okoz. Döbbenetes, hogy már digitális autizmusról cikkeznek a szakírók! Ez azt jelenti, hogy ugyanazokat a tüneteket váltja ki a gép az egészséges kisgyermeknél, mintha autizmus zavarral született volna…

És a fentiekben a feldolgozhatatlan mennyiségű és minőségű tartalmakról még nem is szóltunk! - folytatja Pécsi Rita. Valóban nem maroknyi homok a megterhelés, hanem mázsányi, sőt, mivel naponta egymásra rakódnak a feldolgozatlan élmények, így tonnányi terhet cipel az idegrendszerük! Kim Payne, a neves angol kutató mutatta ki az úgynevezett „sok sokkja”- hatást. Ez nagyon röviden fogalmazva azt jelenti, hogy a jóléti társadalomban túl sok információval „megkínált” gyerekek idegrendszere (túl sok játék, túl sok program, túl sok képernyő, túl erős tartalmak) ugyanúgy védekezik, mintha háborús traumákat élt volna át! Depresszió, pánikbetegség, kényszeres tevékenységek stb.

A legnagyobb gond az, hogy ezek a problémák nem mindig azonnal jelentkeznek, de hosszú távon biztosan bekövetkeznek.

Fontos lenne, hogy meghallják a szülők, hogy ezek a figyelmeztetések nem a nagyi huhogásáról szólnak, örülhetünk, amíg nevelési kérdésként gondolhatunk az okoseszköz használatára - bármilyen nehéz küzdelmet is jelent ez alkalmanként -, de nem terápiát, vagy elvonókúrát kell kétségbeesetten keresnünk. Azt hiszem, komoly üzenete van annak a ténynek is, hogy a Szilícium-völgy kutatói, az okoseszközök fejlesztőmérnökei óvodás korban egyáltalán nem adnak a gyerekeik kezébe kütyüket, majd komoly összegeket fizetnek azért, hogy ilyen szempontból „fertőzetlen” iskolába – azaz kütyümentes intézménybe – járassák őket legalább 12-14 éves korukig. Bizonyára tudják, hogy mitől óvják őket, és azt is, hogy nem maradnak le semmiről… sőt! 

Nyitókép:nmhh.hu