Az igazi advent januárban kezdődik.

Hogy lehet úgy élni, hogy nincs mindig karácsony? Annyira örültem ennek a kérdésnek, mikor a feleségem feltette, hogy hirtelen meg sem tudtam válaszolni. Akkora sebességgel közelítünk a karácsony felé, hogy könnyedén feldöntjük a szépen díszített fát és az ünnepi asztalt, majd átgázolva a szilveszteren, itt is van az új év. A motor ismét felbőg és csak egy nagyon komoly történés tud véget vetni ennek. Az okosak életmódot váltanak, megtérnek, behúzzák a féket, tudatosabbá teszik a mindenüket, míg van, aki megvárja a karambolt: egy olyan eseményt, ami lassulásra, megállásra készteti. Most ez is megadatott.

Évek óta kutatom a „már megint karácsony van” és a „már vége is neki” érzések eredőjét. Több éves emberkísérletemben kizárólag a környezetemben élőket tudtam megfigyelni, és természetesen a saját karácsonyhoz való hozzáállásomat.

Egyszerűen nem vesszük komolyan.

Talán mert nem vagyunk eléggé vallásosak, sem hívők, mert túl nagy a karácsony körüli kereskedelmi hisztéria, de attól ez még a világ egyik legnagyobb ünnepe – a többség szerint. A Szeretet születésnapja nem hagyja közömbösen az embereket. Akit nem érdekel, könnyebben túl is van rajta, hiszen várja a végét és az gyorsan el is jön. Betanított agarakként futunk a műnyúl után, amit ha elérünk, indul a következő kör. Az első lépés tehát az lehet, hogy idén komolyan veszem a karácsonyt. Ennek egyik fő támogatója jelenleg sajnos a vírushelyzet, amit fel lehet használni. Nem kell persze transzba esni, de ha eldöntjük, hogy így teszünk: máris gördülékenyebbé válik minden.

Elszáll a fék.

A „nem tudok leállni” oka, hogy túlvállaljuk magunkat és a sok „igen” az év végére megbosszulhatja magát, mert nem érünk a dolgaink végére. A teljesítetlen feladatok meg folyamatosan pörögnek az agyunkban, emiatt a jelenlét, a várakozás lehetetlenné válik. Villog a „feldolgozás folyamatban”, a „várakozás letöltésre” lámpa. Na de idén! Minden eddiginél nagyobb esély van arra, hogy hangolódjunk és tágra nyitott szemmel azt a tenyerünket nézzük, amiben mindig is volt valami. Az életünk, a szeretteinkkel való kapcsolat és egy rakás olyan közhely, ami közelebbről nézve évezredes igazság. A hangolódást nagy mértékben segíti, ha az év végét, amennyire tudjuk november végére, december első hetére tesszük, hogy a lehető legkevesebb dologgal kelljen foglalkoznunk karácsonyon kívül.

Akarjuk-e igazán?

Ez egy nagyon érzékeny terület, de lényegében ez a kulcs: Ha igazi meghittséget, örömet akarunk átélni, akkor azt meg tudjuk tenni. Lehet, hogy most nem jön össze mindenkit meglátogatni, de a kötelező körök amúgy sem túl népszerűek. A szép és nagy család egy nagyon jó dolog, csak ne kelljen mindenkihez elmenni két nap alatt. Mert akkor ebből leginkább a nagyot tapasztaljuk meg, azt is hosszában. Ami biztos, hogy akarnunk kell, hogy a saját szívünket a legjobb állapotba hozzuk azokért, akiket szeretünk és azokért, akiket szeretni akarunk. És mindig, de mindig jobb menni valakihez, mint sóvárogni arra, hogy bárcsak lenne, aki hívna.

Továbbra is nagyon hasznos a mindenféle képernyőzés teljes körű mellőzése azért, mert minél több infó, annál több feldolgoznivaló és annál több lehetőség a szív szennyezésére. Simogató hüvelykujjunknak – az egész kézfejünkkel együtt - az érintőképernyők helyett mások kimondottan örülhetnek.

Karácsony van, volt, lesz és örökké tart. Mi pedig annyit tapasztalhatunk meg Belőle, amennyit akarunk.