Két szakértő elemzése az Azerbajdzsán és a Karabahi Örmény Köztársaság közti háború hátteréről.

2020. szeptember 27-én vasárnap az Azerbajdzsán és Örményország közé ékelődő Hegyi-Karabahot (örményül: Árcáhot) megtámadta Azerbajdzsán. A harcok mindennapi eredményeiről sokat lehet olvasni, arról azonban kevésbé, hogy mi van ennek történeti hátterében és miért beszélhetünk a keresztény értékek veszélyeztetettségéről. 

A kereszténység kezdetei a dél-kaukázus népei között

Az örménységet tartja számon a történettudomány a világban az első keresztény népként: III. Trdat örmény király már a 4. század első évtizedében Világosító Szent Gergely közbenjárására felvette a kereszténységet majd utána az egész nép kereszténnyé vált, megelőzve Konstantin császár 313-as, a Római Birodalomban a keresztényüldözések megszűnését jelentő türelmi rendeletét is. A keresztény tradíció szerint Szent Bertalan és Tádé apostolok térítettek az örmények között, ekkor már örmények jelentős csoportja felvette a kereszténységet, de a terület egyházi központja e legkorábbi időkben még a szíriai Edessza volt.

Az örmény királyságtól keletre, a Kaszpi-tenger partjáig húzódó Kaukázusi Albán királyságban pedig a hagyomány szerint Tádé apostol tanítványa, Szt. Elizeus (Yeghise) apostolkodott, ők az örmények krisztianizációja után, 313-ban szintén keresztények lettek.

Trdat örmény király megkeresztelése után Világosító Szent Gergely megkezdte az egyház megszervezését, amely nem kötődött kizárólagosan az örmény királyság területéhez, hanem az mind a mai Grúzia területén található egykori Kartlira, mind a Kaukázusi Albán királyságra kiterjedt. Az örmény királyság virágzó kora utáni változások ellenére 387-től az államterület változásai, majd 428-tól az önálló örmény államiság megszűnése ellenére az örmény részegyház megmaradt a területen, Kartli és az albán királyság területén önálló részegyházakkal sokáig egyetemben.

Hegyi-Karabah egyetemes keresztény emlékhelyei a frontvonalban

A korai kereszténység Hegyi Karabahban található emlékei szorosan kötődnek ehhez az időszakhoz tehát megsemmisülésük nemcsak az örmények, de az egyetemes kereszténység értékeinek a megsemmisüléseit is jelentik. Hegyi Karabah területén több mint 300 örmény keresztény templom és kápolna lokalizálható, amelyekből az alábbiakban hármat emelünk ki.

Amarasz monostorát még maga Világosító Szent Gergely alapította. A Kaukázusi Albán egyház első pátriárkája Világosító Szent Gergely unokája, Grigorisz volt, aki az Észak-Kaukázusban halt vértanúhalált, holttestét pedig Amarasz monostorába temették, ahol a mai napig nyugszik.

Alig száz évvel később, az 5. század elején Amarasz monostorában hozták létre az első örmény iskolát Szt. Meszrop Masdoc erőfeszítéseinek köszönhetően. Ő volt az örmény és az egyetemes kereszténységnek az a szentje, aki megalkotta a 36 betűből álló örmény abc-t, az örménység, a keresztény kultúra és sajátos liturgikus hagyomány évezredeken át, sokszor önálló örmény államiság nélkül is való megmaradásának alapját.

Az amaraszi monostorban Szt. Meszrob az örmény betűk mellett a Kaukázusi Albán és Kartli egyházmegyék számára is önálló, saját külön abc-t alkotott, tanúságot téve a kultúrák egyediségének, sajátosságai megőrzésének fontosságáról és a kereszténység, az egyház egységéről. Az első örmény bibliafordítás 435-ben is részben az ő nevéhez fűződik. Amarasz monostora így nemcsak az örmények krisztianizációja, de az örmény írásbeliség és a biblia örmény fordításához kötődő hagyomány miatt is fontos. Jelenleg pedig a frontvonalak tüzében van.

A terület másik fontos monostora Gándzászár (magyarul: Kincseshegy), amely az albán keresztény egyház székhelyévé vált és itt székelt a középkorban az önálló albán katolikoszátus. Gándzászár későbbi, XIII. században épült temploma a térségben a közelmúltban végbement modern keresztény újraéledésben is fontossá vált: felújítása után ez lett az első Karabahban, amelyet a Szovjetunió szétesésének pillanatában, 1989 október 1-én formálisan is megnyitottak – 60 éves szünet után. Az 1990-1994 közötti Karabahi háborúban Azerbajdzsán bombázta a hegy tetején lévő templomot, a bomba eltalálta, azonban nem robbant fel: a becsapódott bombatest a falban maradt, a keresztény hit erejét szimbolizálva a háborúban.

A susi Megváltó Krisztus Székesegyházat ért bombatámadás hírével kapcsolatosan a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia október 9-én közös nyilatkozatában szomorúságának és aggodalmának adott hangot. Az óriási sziklára épült susi (azerbajdzsánul és oroszul: Susha) városhoz kötődő helyi mondás: „Aki Susit birtokolja, azé Karabah”, ez így volt korábban is és minden bizonnyal így marad a későbbiekben is a település stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően.

Amikor Susit az örmény hadsereg 1992-ben az azerbajdzsáni haderőtől elfoglalta, egyet jelentett a háború szerencsés kimenetelével. Napjainkban az egyre nagyobb hatótávolságú rakétákkal és drónokkal azonban könnyű eltalálni, lerombolni – még ha el nem is foglalni – a települést és a mellette fekvő katedrálist. A Susi katedrálisban 1992-ben azerbajdzsán fegyverraktárat rendezett be, feltételezték, hogy a keresztény örmények nem fognak egy templomot megostromolni. Az örmény haderő ekkor nem is ostrommal, hanem csellel tudta a várost megszerezni, majd a templomot a fegyverektől és puskaportól kiüríteni és ezáltal az egykori székesegyház a karabahi örmény függetlenség szimbólumává vált.

Sevak Avanesyan csellista játszik a lebombázott örmény templomban

Susi felszabadításáról így nyilatkozott Parkev Martirosyan, jelenleg Hegyi Karabah érseke, aki maga is részt vett a harcokban: „A susi-i katonai műveleteket május 7-re tették, Szent Kereszt napjára, és ez nem csak egy véletlen egybeesés volt, a résztvevők maguk is emelkedett hangulatban voltak…. Mindenki keresztet viselt magán, akinek nem volt, az keresztet rajzolt az uniformisára. Még a tankokra és a harckocsikra is keresztet festettek. Úgy tűnt egy felsőbb erő vezetett bennünket ahhoz, hogy kis veszteségekkel, beléphessünk Susiba.”

Az ezzel kapcsolatos nyugati sajtónarratívákkal szemben ugyanakkor II. Karekin ecsmiadzini örmény katholikosz-pátriárka hangsúlyozta, hogy a mostani háború nem modernkori vallásháború Hegyi Karabah körül. Az örmények a térség békéjét kívánják, s az etnikai-területi konfliktus békés rendezését, amit ma akaratuk ellenére összetör a fegyverek szava.

A történelem sodrásában

Voltak időszakok, amikor századokon át az örménység történelme önálló államiság és ország nélkül folytatódott. Így volt ez a keresztény aranykort követő 5. század közepétől egészen a 9. századig is, majd a 15. századtól a 20. század kezdetéig, amely időszakban az örménység az Oszmán-, a Perzsa- és az Orosz Birodalom területén élt betagozódva önálló államalakulat nélkül. Az Oszmán Birodalom területén élő, korábban szövetséges örménység ellen vezetett XIX. század végi pogromok, majd az előre eltervezett 1915-i, másfél millió örmény vértanúságával járó népirtást követően, 1918-ban örmény szabadságharcosok küzdelmének eredményeként a Dél-Kaukázusban létrejött az független I. Örmény Köztársaság. A küzdelmeknek három problematikus földrajzi területe volt: Örményország délnyugati határánál Náhicseván tartománya, mellette Szjunik, valamint tőle északabbra Hegyi-Karabah (Árcáh). Ezen örmény tartományok közül Náhicseván egy év után, 1919-ben már az új szovjet tagköztársaság, Azerbajdzsán kezére került.

Azerbajdzsán egy területnevet - és nem etnikai csoportot - jelentett még a 19. században, amelyen többnyire kaukázusi török és tatár törzsek laktak.

Az itt élő népek egységes, modern értelemben vett etnikai identitása a Szovjetunió tagköztársaságává válásával alakult ki. Ebben az egyik elemet a fiatal ország sajátos etnogenezis-koncepciója jelentette, amelyet a szovjet-azerbajdzsáni történetírás részben a 4-11. századig létező Kaukázusi Albánia keresztény lakosságához kötött és egy kontinuitás-elmélettel kapcsolta össze a kettőt, hasonló módon a Kárpát-medencében is ismert dákó-román kontinuitáselmélethez.

Az etnogenezis-koncepció lényege, hogy a 11. században Albánia megszűnése után az ott élő népek a türk törzsek bevándorlásával többségükben a modern azeriek többségükben immár muszlim elődeivé váltak, míg a kisebbség elgrúzosodott és és elörményesedett. A nemzeti múlt konstruálására való igény azeri részről újra és újra felerősödött a 20. században, különösen akkor, amikor a régészeti ásatások során előbukkanó örmény feliratok láttán magyarázatot kellett találni azok eredetére.

Sztálinnak köszönhető, hogy a 80%-ban örmények által lakott Hegyi Karabah Azerbajdzsán részévé vált, fizikálisan szétválasztva Szovjet Örményországtól, sajátos autonóm területként. Az autonómiából az örmények azonban nem éreztek sokat: az Azerbajdzsán általi nyelvi és kulturális elnyomás miatt a Sztálin halála utáni időszakban, az 1960-as és 1970-es években a karabahi örmények számos petíciót Moszkvába, kérve, hogy Hegyi Karabah státuszát gondolják újra, a szocializmus jegyében a törekvés azonban nem hozott eredményt. Az 1977-es szovjet alkotmány pedig kimondta, hogy egyetlen tagköztársaság határa sem változtatható meg annak belegyezése nélkül. Ugyanakkor az 1990. április 3-án kihirdetett, a Szovjetuniótól való elszakadás eljárását szabályozó törvény mind a tagköztársaságok, mind az autonóm köztársaságok és autonóm régióknak jogot biztosított, hogy a terület vagy tagköztársaság munkástanácsa által meghirdetett népszavazással dönthessenek a Szovjetunióból való kilépésről.

A Gorbacsovhoz kötődő peresztrojka (gazdasági átalakulás) és glasznoszty (nyitás) a Kaukázusban etnikai politikává, nemzeti önrendelkezéssé és demokratizációs folyamatokká transzformálódtak át, amelyek lehetőséget kínáltak az örmény és azeri közösségeknek a patriotizmusra és nacionalizmusra, amely a gyakorlatban spontán lakosságcserékben etnikai tisztogatásokban, elszakadási folyamatban valósult meg.

1988 február elején az Karabah Autonóm Terület önkormányzata által meghirdetett népszavazáson a terület lakossága elsöprő többséggel (80%) a Szovjet-Azerbajdzsántól való elszakadásra szavazott, ennek alapján 1988. február 20-i beadványukban a Hegyi Karabah munkástanácsának (szovjet) 140 tagjából 110 támogatásával kérték Moszkvától, hogy a Karabah Autonóm terület Örményországhoz csatlakozhasson. A precedens nélküli esemény ellentmondott a Kommunista Párt addigi politikájának is, az államhatárok megváltoztathatatlansága alapján mind Baku, mind Moszkva kormánya visszautasította az örmények regionális kezdeményezését. Ezt követően tüntetések kezdődtek a fővárosban Sztepanakertben, a feszültségek pedig olyan nagyok voltak, hogy egy héttel később a Bakutól északra fekvő iparvárosban, Szumgaitban etnikai alapú pogromok és tisztogatások kezdődtek az örményekkel szemben. A folyamat radikálisan erősödött és hamarosan államközi tényleges fegyveres konfliktussá alakult át: az először partizán típusú hadviselés 1991 novemberében nyílt háborúvá alakult át, amikor az örmény többségű és vezetésű fővárost, Sztepanakertet Azerbajdzsán bombázni kezdte, majd a rengeteg halálos menekülttel és áldozattal járó háború örmény katonai győzelemmel 1994-ben végződött, amelyet tűzszünettel zártak le. Az ekkor létrejött tűzszüneti vonal, a mai Hegyi-Karabah köztársaság határa, a szovjet térképeken szereplő, azeri részekkel körbevett területénél nagyobb területre terjed ki, hiszen csak így biztosítható az infrastrukturális összeköttetés Örményországgal, illetve a terület biztonsága.

Ez a terület tehát egy de facto köztársaság, amit de jure a nemzetközi jog nem ismer el, noha a területi integritás elve mellett a népek önrendelkezésének nemzetközi jogelve alapján a konfliktus nemzetközi jogi rendezése lehetséges és égbekiáltóan szükséges volna.

36 év után kiújultak a harcok (2020)

A háború lassan negyedik hete tart annak ellenére, hogy a két szembenálló ország: Örményország és Azerbajdzsán külügyminiszterei október 10-én szombat hajnalban Moszkvában maratoni tárgyalást követően tűzszüneti megállapodást írtak alá, kifejezve szándékukat a konfliktus tárgyalásos úton való rendezésére az egyébként is a Karabah kérdés megoldásán lassan már harminc éve dolgozó ún. EBESZ Minszk csoport keretében.

A tűzszünet kezdetéül megjelölt szombat éjféli időpont azonban nem hozta el a várt fegyvernyugvást: Azerbajdzsán még szombat délután intézett támadást Hadrut városa ellen abban a reményben, hogy a tűzszünet kezdetekor a város azeri kézen lesz, azonban az örmények sikeresen visszafoglalták még az éjfél beállta előtt. A tűzszünet pedig ezután elmaradt: az azeri erők azóta szüntelenül támadják a főváros: Sztepanakert, valamint Susi, Martuni, Martakert, Talish és Hadrut városában a polgári békés célpontokat. Közben az azeri külügyminisztérium sajtóközleményiben az örményeket vádolja a tűzszünet megsértésével, úgy, ahogy a fegyveres konfliktus kezdetekor a háború kirobbantásával.

Az Örményországgal is együtt alig három millió fős lakosság hadserege áll a fosszilis energiahordozókban gazdag, szekuláris-muszlim Azerbajdzsánnal és mögöttük a pántürk álmokat dédelgető, az örményekkel radikálisan ellenséges Törökországgal szemben.

A háborús helyzetet nehezíti, hogy Törökország nem csak politikailag, hanem katonailag is támogatja az azeri területi igényeket, Sztepanakertet amerikai F-16-os vadászgépekről bombázták, amellyel Azerbajdzsán nem rendelkezhet NATO-n kívüli országként, valamint a törökök szíriai dzsihadista zsoldosokat is szerződtettek.

Október 17-én éjféltől a felek újabb humanitárius tűzszünetet hirdettek, a korábbi, elmaradt megállapodásban foglalt feltételek szerint. Karabah (Árcáh) elnöke nyilatkozatában üdvözölte a Minszk Csoport társelnök országainak és Örményországnak a fegyveres konfliktus de-eszkalálása és a tűzszünet érdekében tett törekvéseit, megerősítve az Árcáhi Köztársaság szándékát a kölcsönösség alapján a humanitárius tűzszünet felügyeletére. Október 18-án azonban Azerbajdzsán szünet nélkül folytatta Martuni, Urekan, Iskhanadzor, Ajeghovit és Vurgavan célpontjainak heves bombázását – a tűzszünet megvalósulása ismét elmaradt...

Az örmény haderő védi állásait, amelyet Örményországban toborzott önkéntesek erősítenek, a világ örménysége pedig adományok gyűjtésével segíti a hazát. Az anyagi segítségen túl a világ örmény templomaiban és Ferenc pápa hívására a katolikus templomokban is szüntelenül a békéért imádkoznak. Így van ez az egyetlen magyarországi örmény katolikus templomban is, Budapesten, az Orlay utcában, ahol október 9-től két hetenként pénteken Krisztus keresztútjának állomásaihoz kapcsolódó imaórát tart a közösség Árcáhért, Örményországért és a békéért - örmény és magyar nyelven.

Dr. Kovács Bálint (egyetemi docens, a PPKE Armenológiai Tanszékének vezetője)
Dr. Garaguly István (jogász, teológus, az örmény katolikus templom kántora)

(Nyitókép: Az Orlay utcai örmény katolikus templom főoltára az október 9-i keresztúti imádság alkalmával, Balogh Jenő)