Gábor és Zozó története az emberek közti láthatatlan falak lebontásáról szól.

Még a nyáron kaptam egy képet. Két jóbarát mosolygott rám a Velencei-tóból: az egyikük mellig vízben, a másikuk kerekesszékben. Mert miért is kellene bárkinek a partról néznie a többieket csak azért, mert mozgáskorlátozottként él? Eldöntöttem, hogy meg akarom ismerni őket: a hajmeresztő ötlet gazdáját és annak haszonélvezőjét is.

Sikerül összehozni a találkozót egy fővárosi söröző kiülős teraszán, ahol egyetlen asztalt találunk szabadon, székek nélkül. Kollár Zoltán, azaz Zozó könnyedén odagurul a „helyére”, mi azonban talpraesettségre, éberségre és mások jóindulatára szorulunk. Belül mosolygok a helyzeten.

A beszélgetésen négyen vagyunk jelen, Zozó mellett ott ül Réka, aki segít nekünk a kommunikációban. Zozó ugyanis gyermekkora óta nem beszél, és a Pető Intézetben elsajátított Bliss-féle jelképrendszerre van utalva, ha meg akar szólítani másokat. Rezsnyik Gábor már jónéhány szót és gesztust megért, én pedig figyelek erősen, hogy a jelképekből hogyan válnak szavak, majd mondatok.

Rendelünk, és elkezdünk beszélgetni a barátságukról, annak kezdetéről és a magától értetődő kérdéseket is felteszem: hogy Zozó mióta kerekesszékes, milyenek a hétköznapjai, mit él meg nehézségként. Nyugtatom őket, hogy a diktafon csak díszlet, nem kell vele foglalkozni, valójában azonban én vagyok megilletődve: olykor elbizonytalanodom, hogy mit illik és mit nem megkérdezni egy mozgássérült embertől. Az én családomban, illetve a közvetlen környezetemben ugyanis nincs ilyen. De hamar feloldódom és arra is

rá kell jönnöm, hogy a sajnálatot, ami az első ösztönös érzésem, le kell küzdenem magamban. Merthogy a fogyatékkal élők ezt nem értik és nem is igénylik.

Ahogy kiveszem a szavaikból, ez a barátság sem lenne az, ami, ha Gábor csak a „rászorulót” látja meg Zozóban. – A 7-es útnál „száguldozott” a járművével, mikor először megláttam. Semmi kétségem nem volt, hogy ez a fickó annak ellenére, hogy kerekesszékben ül, élni akar. Olyan lelki erő van benne, ami sokunkból hiányzik – meséli Gábor, aki maga is sokszor válik előítéletek tárgyává, merthogy utcazenél, amit sokan kevernek össze a koldulással.

– Engem is szoktak sajnálni. De vannak jó tapasztalataim is: nagyon sokat jelent, amikor megköszönik, hogy széppé tettem a napjukat. Számomra a zene életforma. A kalap kitétele, az apró csörgése pedig ugyanúgy része ennek az életérzésnek.

Zozó egyik kedvenc temploma előtt

Kiderül, hogy nemcsak Gábor „szúrta ki” Zozót száguldozás közben, hanem Zozó is sokszor megállt hallgatni Gábor zenéjét. Végül így ismerkedtek meg. – Látszott rajta a jóság, hogy milyen ember is ő – folytatja Gábor. Mint megtudom, nem mindenki ennyire nyitott. Sokan elfordulnak a sérült emberek felől.

Zozó gyakran éli át, hogy a szülők nem engedik közel hozzá a gyerekeket.

És az a tapasztalata, hogy sajnos a hívő emberek is sokszor inkább másfelé néznek.

Elkezdek ezen gondolkodni, és arra jutok, hogy ha őszinték akarunk lenni önmagunkkal, akkor be kell vallanunk: könnyebb elmenni az ilyen találkozások mellett. Esetleg letudni egy mosollyal, de a beszélgetést már elkerülni. Mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Idegen terepen mozgunk. Megkérdezem ezért Gábort, ő miért segít. Neki miért nem probléma az, ami sokakat visszatart? – Szerintem nem olyan nehéz dolgok ezek, és ha nem nehéz, akkor az ember miért ne tegye meg. Egyszerűen jó dolog segíteni – hangzik a könnyed válasz. Megkérdezem, hogy volt-e már olyan, mikor megbánta, hogy valakinek segített. – Olyan nem nagyon volt, hogy megbántam volna, de az jó érzés, mikor értelme is van a segítségemnek. Mert az is fontos, hogy a másik is akarjon segíteni magán. Nem elég, ha csak én akarom. Az úgy nem fog működni – érkezik a válasz.

Kíváncsi vagyok, hogy utcazenélésből lehet-e boldogulni. – 16 éve csinálom, és részben ez jelenti a megélhetésemet – válaszol teljes őszinteséggel. Arra a kérdésemre, hogy akkor utcazenész marad-e, azt feleli, hogy ha nem is mindig ebben a formában, de a zene biztosan része lesz az életének. – Soha nem aggódom a jövőn. Több végzettségem is van, de ha úgy alakul, bármit megcsinálok – teszi hozzá. Feleségével éppen azt tervezik, hogy elhagyják a fővárost, mert a zenén kívül a természet közelsége az, amit meg akar teremteni magának az életében.

Zozót is kifaggatom, hogy milyenek a hétköznapjai. Réka közvetítésével megtudom, hogy barátaik és önkéntesek nélkül nehezen tudják megoldani a mindennapokat, mert segítség nélkül a lakásból sem tudnak elindulni. Zozót be kell emelni a székbe, és ehhez férfierőre van szükség. – Mindig örülünk, ha valaki erre vállalkozni tud, akár csak néhány alkalomra is. Nem szeretnénk túlterhelni a segítőinket, ezért jobb, ha sok van belőlük, és megoszlik a munka.

Az a bizonyos fotó a Velencei-tavi kirándulásról...

Zozó a Nem Adom Fel Alapítvány érzékenyítő csapatának tagja, akikkel óvodákba, iskolákba és cégekhez is járnak előadásokat tartani annak érdekében, hogy közelebb hozzák a gyerekeket és a felnőtteket is a sérültek világához. Ehhez pedig sokat kell jönni-menni. De elérzékenyül, mikor ez szóba kerül. Egy baleset miatt Zozónak az utóbbi három évet kórházban kellett töltenie, de amint kijött onnan, már jelezte is a főnöke, hogy ha van kedve, bármikor kezdhet. – Nem számítottam rá, hogy ennyi idő elteltével is visszavárnak. Innen is köszönöm Dely Gézának – betűzte le meghatódva.

Azt is megtudom tőlük, hogy közlekedni sem mindig egyszerű. A metróállomásokat már ismerik, hogy hol van lift vagy rámpa, de az alacsony padlós buszon való utazás sokszor problémás. Nem szeretik ugyanis a sofőrök ezzel húzni az időt. Külön procedúrát igényel a vasúti közlekedés is, ahol előzetesen kell jelezniük az utazási szándékot, melynek következtében jobb esetben felszerelik a vonatot a speciális szerkezettel.

Nem gondolták volna, hogy el tudnak utazni egyszer a Velencei-tóra. – Most még csak addig jutottunk, hogy bevittük székkel együtt, de a vízbe még nem tudtuk beletenni. Az a következő projektünk lesz, de azt is meg fogjuk oldani – mondja mosolyogva Gábor. Mert közös erővel mindenre van megoldás.

És hogy miért jó valakit megszólítani, valakire reagálni, aki nem úgy éli az életét, mint mi? Gábor szerint azért, mert csak így láthatsz bele az ő világába, csak így értheted meg az ő szempontjait, és akkor eltűnik a félelem.

– Ezért lenne jó oktatni is a különböző jelbeszédeket az iskolában, hogy azok a gyerekek, akik így nőnek fel, később ne ijedjenek meg egy ilyen helyzetben, hanem a legnagyobb természetességgel lépjenek oda például siket társaikhoz is – zárja Gábor a beszélgetést.