Létezik egy olyan aranyszabály, ami segíthet eldönteni, mikor érdemes nem megörökíteni a pillanatot.

Verőfényes napsütésben állunk a Gellért-hegy tetején. Nem véletlenül jöttünk ide vendégemmel: pazar kilátás nyílik a sokak által szépnek tartott fővárosra. Ha egy átutazóban lévő ír katolikus papnak kevés ideje van, miközben benyomásokat szeretne szerezni Budapestről, aligha lehet egy ilyen helyszínnel melléfogni. Bár legalább két évtizedes ez az emlékem, mégis élénken él bennem, mekkora meglepetést okozott, amikor hiába biztattam a lelkipásztort, hogy igazán készíthetne pár szép fotót, vagy én is készítek róla szívesen, nem akart kötélnek állni. Jellegzetes mozdulattal a halántékára mutatott, jelezve, hogy ő inkább a memóriájába tárolja el a szemével befogadott képeket.

Márpedig én igenis gyakran készítek fotókat, a technika rohamos fejlődésével már klasszikus fotómasina sem kell hozzá. A telefon mindig ott van kézközelben, megapixeleknek se szeri, se száma, vaku, fehéregyensúly, fókusz, arcfelismerés, témaélesség. Sőt, meg sem kell érintenem az eszközt, elég integetni neki, visszaszámol, rögzít. Akár effektek garmadával is módosíthatom utólag a képet.

Minden arra vezet, hogy dokumentáljak, képeket generáljak, kattogtassak, megörökítsek.

Annyira azért nem vagyok magam-mutogató, mint akik minden helyszínen és minden életállapotban képpel üzennek magukról - ki tudja, kinek... Egész iparág épül (még mindig, egyre dominánsabban) a szelfizésre, ételfotózásra, influenszerkedésre, celeblétre, instalájfra. Én jórészt szakmai okokból készítek akár eseményfotókat, akár szelfiket, a családunk kapcsán pedig a sok távol élő barátunknak próbálok ilyen formában is helyzetjelentést adni magunkról. Tudom, van, akinek ez is sok, ez is magamutogatásnak tűnik.

Egészen biztosan hatása alatt vagyok magam is a fotózásra ösztökélő társadalmi nyomásnak, emiatt fel is merült bennem, hogy jó lenne valamiféle vonalat húzni, szabályt alkotni: mi az, amit nem akarok lefotózni?

Lehetne a magánéletnél meghúzni a határt, de egyáltalán nem akarom elrejteni a családi perspektívát a rólam formálódó összképből. Lehetne valamiféle fontossági mércét felállítani – s bár ez már célravezetőbbnek tűnik, arra jöttem rá, hogy a jelentéktelen dolgok és helyzetek mellett épp arról nem akarok vizuális dokumentációt készíteni, amelyek túl fontosak ahhoz, hogy kattintgatással bíbelődjek ahelyett, hogy átélném a pillanatot.

Erre az aranyszabályra manapság eszméltem rá, pedig már 12 éve is egészen biztosan alkalmaztam, csak nem tudatosan. Akkor született ugyanis az első gyermekem, és nagyon határozottan éreztem a szívem mélyén, hogy hiába dolgoztam már akkor is a média világában, erről az eseményről nem fognak képek készülni. Mert teljesen jelen szeretnék lenni. Ez a pillanat csak azé a pár emberé, aki benne van, aki létrehozza, aki megvalósítja. Nem mellesleg akkor és ott fogant meg bennem a SZEMlélek kifejezés, amikor a fiam először a szemembe nézett, és a két szempáron keresztül két lélek találkozott, és azonnal örök szövetséget kötött egymással. Hogy is lehetne ezt lefotózni. Hogy is jöhetett volna létre ez a szövetség, ha fotózgatással lettem volna elfoglalva?

Ez a szabályszerűség látszólag döccen, hiszen például az esküvő is életünk egyik legfontosabb eseménye, s ha valamikor, hát, olyankor százával készülnek képek – a mi esetünkben sem volt másként. Itt is arról van szó azonban, hogy van, ami a nyilvánosságnak szól, és vannak olyan pillanatok, amiket nem lehet, vagy nem érdemes lefotózni.

A legfontosabb pillanatokat nem kell lefotózni – ez az én sajátos életszabályom. Nem biztos, hogy mindenki esetében működik, de hátha segít másoknak is a helyén kezelni a képalkotáshoz való hozzáállást.

(Nyitókép: scuba-monkey.com)