Reggelente nehéz ellenállni a napi híreknek: tüntetés Minszkben, épület-lezárás Budapesten, forrongások egész Afrikában, feszültség a MAZSIHISZ-ben, számos személyes felháborodás a Facebookon. Milyen az emberhez méltó alapállás? Érdemes gondolkodni rajta.

Azért nyitjuk ki a felzaklató hírek csatornáit, azért tusolunk és fürdünk a felzaklató információ-áradatban, mert képben akarunk lenni? Mert tudni akarjuk, mi folyik a világban, amelyben élünk, mozgunk és vagyunk. Mert nem akarjuk fejünket – mint a strucc, ha veszélyt érzékel – a homokba dugni, hanem felkészültek akarunk lenni a ránk leselkedő veszélyek elhárítására. Nem vagyunk, nem lehetünk naiv gyerekek, akik a szüleik által teremtett védő búra alatt gondtalanul játszhatják játékaikat. Felnőttek vagyunk, felnőttnek kell lennünk, felelősnek, a világgal szembenézőnek, akár szembe helyezkedőnek. Gondolhatjuk, hogy ezért hallgatjuk vagy nézzük reggel a híreket. Lehet. Én nem vagyok biztos benne.

A felháborító és botrányos híreket szerintem inkább azért hallgatjuk, mert ezekkel szembehelyezkedve építjük újra nap mint nap a rendbe, normalitásba vetett hitünket és reményünket. A botrányoktól és ellenvéleményektől való elhatárolódással tanúsítjuk magunk előtt, a családunk, a barátaink, meg a Facebook-ismerőseink előtt, hogy mi normálisak vagyunk – szemben azokkal ott, akik... Akik mást képviselnek, akik lázadnak, akik tüntetnek, akik felszólalnak. Identitásunk, önmagunk napi újraépítésének szüksége van arra, hogy legyen mitől elhatárolódni, legyen mivel szembehelyezkedni. Miközben felháborodottan elutasítjuk a nekünk nem tetsző állásfoglalást, utcai megmozdulást vagy akár csak egy képi világot, aközben megerősödünk abban, hogy mi mások vagyunk, mi a normálisak, a rendesek vagyunk. Sőt, azért húzunk áthághatatlan határt azok között és magunk között, hogy mi erre a térfélre állíthassuk magunkat.

A reggeli tájékozódás a világ dolgairól valójában korunk legelterjedtebb meditációja, önazonosságot erősítő és tisztázó művelete, amely segítségével megbizonyosodhatunk arról, hogy bár a világban minden összedől és romokban hever, mi magunk még állunk, itt vagyunk.

A reggelente elfogyasztott szörnyűség-csomag biztosítja számunkra a túlélést, hogy úgy induljunk bele a mai napba, hogy mi nem leszünk szörnyek. Mert mi nem vagyunk olyanok, nem tüntetünk, nem lázadunk, nem kiabálunk, hanem tesszük a dolgunkat, mint minden normális ember, mint minden rendes ember. Ha pedig mégis lázadnunk és kiabálnunk kell, akkor azért, mert valakik megsértik a törvényt, felborítják a rendet – amit mi helyesnek tartunk.

Normális és rendes. Azt jelenti: normákat követő és rendhez igazodó. A norma azt: jelenti törvény és szabály. A rend pedig azt jelenti: összehangolt működés. Aki a törvényszegéseken és a rendbontásokon felháborodik, arról tesz tanúságot, hogy számára a törvény és a rend szent és sérthetetlen. Arról a hitéről, reményéről, hogy létezik törvény az emberért, az emberiségért, melynek követése rendet, összehangolt működést tesz lehetővé. És amikor valamiről azt mondjuk, hogy azt minden normális ember így gondolja, akkor ezt a rendet egyetemesnek gondoljuk, mindenkire vonatkozónak. S akik a számunkra botrányos nyilatkozatokat teszik vagy elfogadhatatlan tetteket hajtanak végre, azokat ennek a normális rendnek a határain kívülre toljuk, kirekesztjük őket. Véglegesen vagy időlegesen, a visszatérés reményében. Leginkább mégis reménykedünk a visszatérésben, abban, hogy helyreáll a rend. Abban, hogy megszűnik a káosz, megszűnik az anarchia, és visszazökken az élet a rendes kerékvágásba.

Az ember úgy van összerakva – vallási nyelven szólva – megteremtve, hogy létezéséhez szüksége van a rend tudatára és tapasztalatára. Kaotikus világba születünk a kozmosz vágyával.

Az alkotó és szolidáris együttműködés képessége az emberben születésénél fogva jelen van. A norma és a rend tudata velünk született és elkísér bennünket egész életünkben.

Mindennapi alkotásaink és ügyintézéseink mögött egyfajta ontológiai bizonyosság érhető tetten, amely embervoltunk egyik legfőbb jellemzője. Ezt hirdetik a világ nemes vallási hagyományai. A tao, a dharma, a dhamma, a háláká, a religió, a din stb. mind örök törvényt jelent, amelyet nem az ember alkotott magának, hanem amit istene adott számára. A humanizmus legnemesebb eszméje az emberi személy sérthetetlenségéről és az emberi szabadság alapkövetelményéről ugyanezt a szellemiséget hirdeti, szekuláris nyelven.

Ezt a normát és rendet a vallások azért eredeztetik az istenségtől, mert mintha tudnák, hogy ha az emberre bíznák a legfőbb normák megalkotását, mindenki a maga igazát képviselné. Az együttélést lehetővé tévő norma folyamatosan keresendő, az ember és az emberiség számára felfedezendő feladat is egyben, nem pusztán ajándék, mint valami tárgy vagy jogosultság.

Végső soron minden lázadás egy adott rend ellen a legfőbb rend érdekében zajlik.

Ezért az ember akkor is azonosnak tekintheti magát minden lázadóval, ha a lázadás céljával nem tud azonosulni. Az egymástól való elhatárolódások közös nevezője a rend megteremtésének igénye. És igen, valóban nem lehetünk naivak: egyik rend, egyik törvény sem tökéletes. Nincs és soha nem is lesz nyugalmi állapot, a társadalom soha nem zökken már vissza a rendes kerékvágásba. Az ember viszont képes és arra van kötelezve, hogy az egyetemes káosz konfliktusaiban is emlékezzen és emlékeztessen az örök törvények örök érvényére és elérhetetlen távlataira.

Máté-Tóth András

(Illusztráció: arrajol.com)