Kisebbségekről, a szivárványos zászlóról és a keresztény értelmiség szerepéről is beszélgettünk az EWTN Magyarország médiamissziós vezetőjével.

– Az EWTN Magyarország székhelyének homlokzatát egy napja lobogók sora díszíti. Beszállt a Katolikus Televízió a zászlóháborúba?
– Nem így terveztük. Már korábban elképzelés volt, hogy az EWTN (Örök Ige Televíziós Hálózat – a szerk.) nemzeti televízióinak zászlóit kitesszük az utcafronti részre. A televíziós hálózat 190 országban van jelen, közülük azoknak az országoknak a nemzeti lobogói kerültek most ki, ahol nemcsak partner televíziók vannak, hanem létre tudott jönni - hasonlóan Magyarországhoz – az adott ország nemzeti EWTN csatornája.

– Ezek szerint az időzítésnek nincs köze a több budapesti önkormányzat által is kitett, majd az azt ellenzők által eltávolított szivárványos zászló ügyéhez?
– Egy kicsit mégiscsak van. Elindult ez az őrület, hogy a szivárványos zászlóra válaszul mindenki tegyen ki valamilyen lobogót. Amikor mi ezt az összeállítást terveztük, fontos szempont volt, hogy a vállalat zászlaján kívül nemzeti lobogók legyenek megjelenítve. Ezzel azt az egységet mutatjuk meg az EWTN tagjaként, hogy mi mindannyian Krisztus egyházához tartozunk. Szerintem a nemzeti lobogó egy közintézményen ehhez hasonlóan fejezi ki a magyarok egységét. Kérdezem én, hogy az érintett önkormányzatok eddig nem mindenki önkormányzata voltak? Attól válnak mindenki önkormányzatává, hogy kikerülnek kisebbségeket képviselő zászlók?

– Karácsony Gergely pont azzal érvelt, hogy a „Budapest mindenkié!” nem csak egy kampányszlogen, hanem azt akarja, hogy mindenki otthon érezze magát a fővárosban.
– A szándékot értem: a gesztust ezen közösség felé. De gondoljunk bele abba, hogy amikor kihelyezzük a szivárványos zászlót, akkor az összes többi kisebbség perifériára szorul. Miért élvez bármely közösség olyan szintű előnyt, hogy adott napon vagy alkalommal az őket kifejező lobogó vagy jelkép kerül ki adott közintézmények homlokzatára? Mert akkor hol vannak például a cigányok? Ma Magyarországon közel 1 millió roma él. De a palócok zászlaját is kitehetnénk. Róluk is beszélni kéne.

Azt gondolom, hogy a nemzeti lobogó szintjére kisebbségi vagy bármi mást kifejező lobogókat nem kellene felemelni, mert óhatatlanul magában hordozza azt, hogy valakit kirekesztünk. Miközben a legjobb szándék vezérel, mégis olyan utat járunk, mely nem az összetartozást fejezi ki, hanem megosztja a közösséget és a nemzetet.

– Pedig a szivárvány, ha az eredeti jelentését nézzük, képes lenne arra, hogy egységbe rendezzen bennünket.
– Ha a szivárványra úgy tekintünk, hogy az ember és az Isten között kötött szövetség jelképe, akkor rendben van. De amikor egy konkrét ideológiát képviselve próbál bennünket egységre szólítani, akkor óhatatlanul és érthetően vannak olyanok, akik berzenkednek. És érthető ugyanez az érzés minden más egyéb kisebbségi jelkép közintézményen való kihelyezése esetén. Erre lehet azt mondani, hogy bocsánat, de én ezzel nem értek egyet. Mi lenne, ha kitennénk a templomi zászlóinkat az önkormányzatok homlokzatára, mikor éppen Jézus Szíve búcsú van? Nem biztos, hogy mindenki repesne az örömtől. Mert nem ott van a helye. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell foglalkozni ezeknek a kisebbségeknek a problémáival.

– Ahogy hallgatlak, azon járnak a gondolataim, hogy a magyar zászló mennyire képes ma Magyarországon kifejezni a nemzet egységét…
– Én székely magyar kisebbségiként nőttem fel Romániában, ahol a Ceaușescu diktatúra idején titokban kellett „használnunk” a magyar trikolórt: ilyen színekben állíttattunk össze például virágcsokrokat a boltban. Hihetetlenül felemelő érzés volt megélni ebben az együvé tartozást.

Több mint 20 éve élek Magyarországon, és most azt látom, hogy hol az egyik, hol a másik fél sajátítja ki magának a nemzeti zászlót, és ugyanez igaz, amikor valaki a saját ideológiáját akarja a másik fölé helyezni, és ezt akarja a magyar zászlóval legitimizálni.

Jó lenne, ha megállapodnánk egy nemzeti minimumban, amit senki nem kérdőjelez meg. Ha az Amerikai Egyesült Államokra tekintünk, akkor azt látjuk, hogy az egész társadalmat olyan problémahalmazok feszítik, amiket nem tudtak rendezni az elmúlt évszázadokban. De ezek egy másodpercig sem kérdőjelezik meg, hogy az amerikai lobogó azt jelenti: együvé tartozunk, amerikaiak vagyunk. Szerintem ugyanezt a becsületet kellene visszaadni a magyar zászlónak is.

– Voltak, akik pozitív választ adtak a szivárványos zászlóra: több önkormányzat kitette az úgynevezett babazászlót, és állítólag a Fővárosi Önkormányzat épületéről eltávolított szivárványos zászló helyére is ez kerül majd ki szeptemberben.
– Nem látom előremutatónak a zászlóháborút. Ha valaki úgy gondolja, hogy szavazatszerzés miatt vagy bármi más oknál fogva kiteszi a szivárványos zászlót, akkor tényleg a babazászló a másik oldal válasza? És akkor majd mindenki kiteszi a sajátját? Hol állunk meg? Minden zászlónak megvan a maga helye. A székely zászlót is ott helyezzük ki, ahol annak helye van. De azt sem kérjük senkitől, hogy tegye ki a vatikáni zászlót egy közintézményen. Nekünk, katolikusoknak a vatikáni zászló egy picit olyan, mint Európában az uniós zászló: amikor látjuk a pápai lobogót, akkor pontosan tudjuk, hogy az adott intézmény hozzánk, a mi közösségünkhöz tartozik, és hogy a Szentatyának a vezetése alatt áll. Ott tudja kifejezni az együvé tartozást. Máshol viszont nincs helye, mert minden jelképnek az együvé tartozást kellene megjelenítenie.

– És mi a véleményed a szivárványos zászló kihelyezésével egyet nem értők reakcióiról? Elég markáns vélemények fogalmazódtak meg a keresztények, sőt, a klérus egy tagjának a részéről is.
– A keresztény értelmiségnek oda kell figyelnie a szavaira. Persze mindenkinek megvan a maga érzékenysége, és ezt el is tudom fogadni, de amikor nehezebb társadalmi kérdésekre kell válaszolni, akkor a támaszunk a Katolikus Egyház társadalmi tanítása, mely a mostani helyzetre is nagyon egyértelmű válaszokat ad.

Én azt gondolom, a szivárványos zászlót használóknak sem az a céljuk, hogy állandó feszültséget generáljanak kisebbség és többség között.

Ha igen, akkor már másról beszélünk. Meg kell próbálnunk megérteni az ő problémájukat, és nekik is a miénket. Meg kell látnunk egymásban Krisztust. Még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az adott személy nem éppen a krisztusi úton jár, nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus őérte is meghalt! Az már egy másik dolog, hogy az illető mit kezd ezzel.

– De akkor mi lenne a helyes viselkedés?
– Jézus kikhez ment el? Ugyanolyan botránykő volt, amikor Magdolnával vagy a vámossal találkozott. Nem a fősodratú katolikusokhoz ment el, hanem azokhoz, akiket a fősodratú katolikusok kirekesztettek. Mi, keresztények nem lehetünk kirekesztők! Aki úgy gondolja, hogy igen, merthogy a másik szivárványszínű vagy más pártpolitikai színezettel van megcímkézve, ez nem fér össze azzal a missziós paranccsal, amit mindannyian kaptunk. Ha csípőből buzizunk, utána hogyan tudunk a szeretetről beszélni?

– Szerintem nehéz ma úgy beszélni egy ilyen dologról, hogy ne legyél felcímkézve, akár azért, mert túl szókimondó vagy, akár azért, mert kerülgeted a lényeget.
– A megfelelő szinteken el kellene kezdenünk egy keresztény értelmiségi vitát, amire meg kellene hívnunk azokat is, akiknek fontos, hogy kikerüljön a szivárványos zászló. Meg kell kérdezni őket, hogy ez miért olyan kulcsfontosságú számukra? Szent Josemaría Escrivá hívja fel arra a figyelmünket, hogy ne legyünk látszatkeresztények, olyanok, akik az aluljáróban alamizsnát osztunk, de otthon nem tudunk leülni beszélgetni a családtagjainkkal. Én azt gondolom, hogy nincs elveszve semmi. Újra kell kezdeni. Le tudunk ülni egymással, ezeket meg lehet beszélni, a dolgokat a helyükre lehet tenni. A szeretet egyik fő tulajdonsága pont az, hogy minél többször gyakoroljuk, annál erősebb lesz. Minél többször tudunk ilyen dolgokról beszélgetni, annál tisztább lesz a kép.

Beszélgetőtárs: Sáhó Eszter

(Nyitókép: EWTN Magyarország)