A hívők száma nem csökken, egyre többen hisznek valamiben. Hogy pontosan miben, az elsőre sokszor nem világos, de hát „valami van”, ebben sokan megegyeznek.
Sok évvel ezelőtt Csernus dokitól hallottam azt a mondatot, hogy
minél intelligensebb valaki, annál több kifogást tud találni arra, hogy valamit miért nem csinál.
Ahogy nő az ismeretünk a világról, úgy nő az eszköztárunk arra, hogy megmagyarázzuk a dolgainkat. Észrevétlenül is egyre távolabb tudunk kerülni a valóságtól úgy, mint akár a saját életünktől. Hiedelmeink belénk ivódnak, tévképzeteink eluralkodnak rajtunk. Ez komoly tragédiákig tud sodorni egyéneket, családokat, közösségeket.
Nem kell nagyon messze menni, folyamatosan történnek dolgok, amik tévképzeteken alapulnak. A nép azt gondolja a hatalomról, a hatalom ezt gondolja a népről, a férj a feleségről, a beosztott a főnökéről, az óvónéni az anyukáról, s a többi a bármiről. Elég gyakran mindenféle előzetes kérdezés, párbeszéd nélkül a másik nagyon hamar már az egyik fiókjában találja magát az ilyenek, meg az olyanok között.
Rendjén van az, hogy a látottak-hallottak alapján profilozzuk magunkban a megismert személyeket, dolgokat, jelenségeket. Mert odabent el kell helyezni valahova és hirtelen egyszerűbbnek tűnik valamely, már meglévő polcra helyezni a hasonlót a hasonlóhoz.
A hitről is hallunk elég sokat. Ez ebben hisz, az meg abban, ez egy kicsit ebben is, ez egy kicsit abban is. A jövő valaki szerint így, valaki szerint úgy alakul, és bizony, a múltunkról alkotott képünk is gyakran újraszíneződik, vagy még össze is firkálódhat. Ez ellen, úgy tűnik, nem sokat tehetünk, mégis ellen lehet állni az új ismereteknek. Ahogy nem akarjuk megismerni az ellenzék, vagy a kormány, vagy a másik felekezet, gyülekezet álláspontját, vagy egy valamiről másképp gondolkodóét, az ő miértjét, úgy állunk ellen Istennek és a hitnek is.
Külön írtam arról, egyszer az Isten hogyan cserélte ki a bicskaláncom elkopott kallantyúját. Számomra teljesen világos, hogy csoda történt, velem történt, imádkoztam érte (na nem a kopott bicskaláncért). Szégyenkezve írom azonban, hogy mennyire kicsinyhitű vagyok, amiért azt gondoltam, hogy hú, de nagyon nagy csoda történt velem akkor. Az, hogy az Isten csak úgy belenyúlt az életembe akkor – egy teljesen természetes dolog. Ahogy Isten, aki láthatatlan, mégis mindenütt jelen lévő is sokkal természetesebb, mint akár a levegővétel.
A sok okos tudománynak köszönhetően azonban - amik az évszázadok során belénk épültek, és amik nélkül az egyszerű halászok egyetlen szóra követték Jézust – mára minden más inkább valóságosabbnak tűnik.
Olyan téziseket, állításokat, elméleteket fogadunk el nagy hittel, amiket egyszerű halandóként sosem tudunk ellenőrizni, megvizsgálni, bizonyítani – egyszerűen elhisszük, mert a tudós, a tanár, a politikus, vagy a pap azt mondta.
Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. (2Tim3-5)
Egyszer, egy gyónásom közben azt mondta a pap, mikor a cigányságról esett szó (akkor szolgáltam éppen a romatelepen), hogy ezt a problémát még évszázadokig nem fogjuk tudni megoldani. Erre azt mondtam neki (elszörnyülködtem a hitetlenségén), hogy persze, hogy nem, ha ezt előre kijelentjük. Nagyon fontos volna megérteni, elfogadni – elhinni, hogy
Istennek igenis minden problémára van megoldása, ahogyan mindig is volt, mert a világ teremtése óta nála van minden ahhoz, hogy paradicsomi életünk lehessen. Egyszerűen el kéne ezt hinni és hittel elkérni tőle.
A bicskaláncom óta sok áldás ért már engem és a családomat és egészen biztosan csak azért nem több, mert teret adtam a hitetetlen, istentelen gondolatoknak, melyek első számú forrása: a média, amit zömében csupa hitetlen, kételkedő – istentelen ember irányít és igazgat. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi médium enged teret gyermekeinket sejtszintig manipuláló műsoroknak, a reklámoknak, amik élőhelyünk felzabálására biztatnak – ez a puszta tény elegendő lenne ahhoz, hogy erről meggyőzzön. A sort lehetne folytatni az egymás nyakára, szívébe fúró véleménycikkekkel, az egymást gyalázó, sértegető, szándékosan gonoszkodó, rágalmazó, cinikus írásokkal – amik mára teljesen elfogadottak.
Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek. Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent; a jámborságnak a látszatát még megtartják, de a lényeget megtagadják. Kerüld az ilyen embereket. (2Tim3;1-5)
Másfél éve kificamodott a bal vállam, órákat ültem a sürgősségin és imádkoztam. Látva a vállam helyzetét, az egyik nővér azt mondta, hát, ezt biztosan altatásban fogják visszarakni. Mire én felálltam és magamban annyit mondtam: Uram, nem, én nem akarom, ne engedd, hogy ezzel altassanak. És abban a pillanatban a vállam visszaugrott a helyére! Hiszem, hogy nem azért, mert előtte kábé két órája imádkoztam, hanem azért az egy mondatért, amikor hittel kijelentettem, hogy én nem akarom ezt és hittem, hogy Isten meg tudja ezt tenni értem. Nem beszélve arról, hogy emiatt a ficam miatt rá tíz hónapra már New York-ban találtam magam, de ez egy másik történet. Dicsőség Istennek!
Nem akarunk annyira hinni, dadogunk a templomban, otthon a családunknak és még magunkban is. Kételyek, aggodalmak, szorongások és agresszív ellenvélemények kereszttüzében kell küzdenünk minden nap. Saját hitünkkel kell harcolnunk a hitetlenségünk ellen. Az az ezernyi konkolymag, amit csak belénk fú az élet – amiket mi be is engedünk! – mind irtható Isten Igéjével, aki nem más, mint Jézus Krisztus.
Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8;38)
