A járványhelyzet bebizonyította, hogy pénzcsörgetés nélkül is érvényes a liturgia.

A koronavírus globális elterjedése alaposan felforgatta mindannyiunk életét. Sokan megfogalmazták ennek kapcsán, s aki nem mondta ki hangosan, talán az is érzi, hogy ez az időszak a sok nehézség mellett lehetőség a megújulásra. Gyakran hallottuk az elmúlt hónapokban a szállóigévé vált vágyat: jó lenne nem ugyanott folytatni, ahol a járvány előtt abbahagytuk.

Különös aktualitást kapott ennek fényében egy olyan látszólagos apróság, ami jó ideje nem hagyja nyugodni a lelkemet. A katolikus szentmiséknek van ugyanis egy tipikus eleme, ami szerintem méltatlan mindahhoz, amiről ennek a liturgiának szólnia kellene. Ez pedig a perselyezés.

Pontosan tudom, hogy a témát az egyház(község)i bevétel szempontjából megközelítők tyúkszemére taposok, ezért is igyekszem óvatosan fogalmazni: szerintem ideje lenne legalábbis párbeszédet kezdeményezni arról, hogy helyénvaló-e, helyes-e szentmisék közben, különösen a felajánlás során a pénzcsörgetés paraliturgiájával elvonni a figyelmet az ünneplés – mert a szentmise ünnepi alkalom lenne – igazán lényeges részéről.

Lehetne akár szép gesztus kifejeződése is mindez. A perselyezésnek ugyanis ősi, ószövetségi eredete van – már Jézus földi élete előtt is támogatták adományaikkal a szolgáló papságot a közösség tagjai, hozzájárulva ezzel a gyülekezet működéséhez.

Csakhogy a valóságban aligha van tisztában számos hívő akár a perselyezés "előképével", akár azzal, hogy ez az összeg nem a "pap zsebébe" megy, amolyan szent borravalóként, hanem ténylegesen ebből lesz fűtés, világítás, plébániai infrastruktúra. Bizonyára sokan akadnak, akik úgy vannak vele: adok, mert adni kell, adni szoktunk, meg hogy néznének rám, ha nem dobnék a perselybe...

Nem kérdés, hogy a perselyezés nem a szentmisék szerves, elhagyhatatlan része – akinek ez esetleg újdonságot jelent, a járvány idején szembesülhetett vele. Az viszont nem célja ennek a felvetésnek, hogy rossz színben tűnjön fel a hívek közösségének anyagi hozzájárulása az adott egyházközség fenntartásához (kapcsolódó dilemma, hogy a templomban megjelenők mennyiben alkotnak valós közösséget). Ennek a támogatásnak ugyanakkor vannak sokkal jobb formái a mise közbeni perselyezésnél.

Létezik legalább egy olyan nagyobb település hazánkban, ahol a közelmúltig több római katolikus templomban sem volt mise közben perselyezés, a hívek viszont kifelé menet szépen egymás után bedobták az oda szánt pénzadományaikat a kijáratnál elhelyezett perselybe. Senki nem ellenőrizte, ki dob, mennyit dob, egyszerűen kialakult - merthogy kialakította a közösség - ennek a kultúráját. Jó érzés volt így megélni a szentmiséket. Jött aztán egy új plébános, aki – visszaigazolva a papi áthelyezések kapcsán írt cikkemben említett rossz példát – nem viselte el, hogy nem csörög a persely felajánlás közben. Amennyire rálátok az ottani helyzetre, úgy tudom, ezzel a lépéssel sikerült néhány hívőt más templom felkeresésére buzdítani.

A papok egy része erre azt mondaná: ha tudnám, milyen nehéz kigazdálkodni a templomépület, a plébánia rezsiköltségeit, megérteném, mennyire fontos, hogy legalább vasárnaponta csörögjön az a persely... Részben meg is értem ezeket a gondo(lato)kat, de visszatértünk oda, hogy van-e az adott templomhoz tartozóan élő közösség. Ha van, ki tudnak-e a tagjai alakítani olyan kultúrát, amely valós fenntarthatóságot eredményez?

Lehet-e úgy támogatni egy egyházközség működtetését, hogy ezzel nem csörgetjük szét a szentmise felajánlási részét?

A címben feltett kérdésre sokan talán egyből rávágnák: ha elhagynánk a mise közbeni perselyezést, tönkremennének a plébániák. Meggyőződésem, hogy ahol van élő közösség, ott vannak hasznos felvetések, bátorság a szükséges kérdések megfogalmazásához, képesség a megfelelő válaszok megtalálásához, ebből fakadóan pedig kreativitás a közösséget erősítő, megtartó, építő kultúra kialakításához.

Az én válaszom a címbeli kérdésre az, hogy a mise közbeni perselyezés igenis elhagyható – feltéve, ha megtalálja a módját akár a helyi közösség, akár az adott egyházmegye a fenntartható működés biztosításának. Van már példa ilyesmire hazánkban, például a főváros VIII. kerületében, a jezsuiták templomában.

Olyan szempontból hasznos lehet ez a kérdésfelvetés, hogy számos további, akár gyökeres változást indukáló kérdést hoz magával. Olyan oldalról viszont nehéz kérdés, hogy nem lehet, legalábbis nem tűnik helyesnek 1-2 szóval megfelelő választ adni rá.

Vajon mit gondolnak minderről olvasóink?

(illusztrációk: ThinkStock, jezsuita.hu)