Nem? Ez a könyv bebizonyítja, hogy mégis.

Érdekes könyvbemutatón jártam június 29-én este a budapesti S4 Háló Közösségi és Kulturális Központban: a Bunyevác Kulturális Intézet kiadásában jelent meg a Bunyevácok című könyv, melyet Ikotity István, az Intézet igazgatója írt és szerkesztett.

Nem sokat tudunk erről a népcsoportról, de legfőképpen semmit - mégis, mi közünk hát hozzájuk? Például nekik köszönhetjük a a derékszög, a húr, a jegyzet vagy a természettudomány szavainkat, de a csárdást vagy a paprikát is.

Az, hogy mára csaknem eltűntek - a 2011-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon 1214 fő vallotta magát bunyevácnak -, olyan megállapítás, mely tévedésbe ejthet bennünket. Nem mindenki tudja ugyanis magáról, hogy bunyevác.

Legjobb tudásunk szerint a 17. században Dalmáciából érkeztek több hullámban a Felső-Bácskába, "kapával és puskával" a kezükben. Azt tartották róluk, hogy jól tudtak mulatni (akár 2-3 napig is egyfolytában), de a munka elől sosem menekültek el. A magyarságba való integrálódásuk természetes módon indult meg, mely folyamatot olykor politikailag is segítették: az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Horthy-korszakban, majd a kommunizmus idején is.

Nem csoda hát, hogy a bunyevác családok szép lassan kezdték elveszíteni önálló identitásukat, és kevesen kezdik el felkutatni őseik nyomát. A bunyevácok Horvátországban teljesen asszimilálódtak, egyedül Szerbiában tudunk róluk pontosabb adatokat, mert ott független nemzetiségnek minősülnek (legutóbb több mint 16 ezren vallották magukat bunyevácnak Szerbiában).

Pedig a könyvbemutatón jelen lévő bunyevácok között az a benyomásom alakult ki, hogy jó lehet ide tartozni.

Azt már tisztáztuk, hogy tudnak mulatni, jellemző hangszerük a tambura - ők erre húzzák, illetve pengetik a nótát -, igazán egyedi népviseletük és saját, bunyevác nyelvük is van. Utóbbit ugyan már nem mindenki beszéli közülük, félő, hogy nyelvük ki is hal, de a kultúra, amit ők képviselnek, kétségkívül értékes és része a magyarságnak is. 

A könyv megemlít néhány híres magyarországi bunyevácot, akikről eddig talán nem is tudtuk, hogy milyen vér csörgedezett ereikben: bunyevác felmenőkkel rendelkezett például Mészáros Lázár, az első független magyar kormány hadügyminisztere, Bartók Béla zeneszerző, de Latonivits Zoltán színművész is. Focistáink közül meg kell említeni a Dunai (Dujmov) testvéreket, Páncsics Miklóst, Zorán Kunticsot és Goran Kopunovicsot.

És hogy bácskai nőtársaim kedvét is meghozzam a családfakutatáshoz, kiderült: a bajaszentistváni bunyevácoknál létezett olyan, hogy refena, vagyis asszonybál.

Torkos csütörtök napján az asszonyok 25-30-an kibéreltek egy házat maguknak, vittek magukkal ételt-italt, és várták a tamburásokat. Az otthon hagyott férfiak a bál idejére átvállalták az otthoni teendőket, és vigyáztak a gyerekekre. A "női farsangra" a tamburásokon kívül férfi ember nem tehette be a lábát, ha mégis megtette, az asszonyok mezítelenre vetkőztették, és pőrén űzték vissza az utcára.

A könyv érdekessége, hogy a bunyevácságot nem nemzetiségként, hanem identitásként kezeli. Magyarországon egyébként mindenhol élnek bunyevácok, de aki jobban meg akarja ismerni őket, annak érdemes Bajára ellátogatnia: ott élnek a legtöbben, és ott még élő hagyománnyal is találkozni. A népcsoportról a Bunyevácok című könyv az első megjelent átfogó monográfia, melyben a történelmi és a kulturális leírásokat tartalmas képanyag gazdagítja. 

Ha valaki szeretne többet olvasni a bunyevácokról, vagy megrendelné a könyvet, a bunyevacok.hu oldalon teheti meg.

(Nyitókép: Mándics Izabella)