A nyaralók szoktak vicces ajándékokat hozni, mint például tégelybe zárt tengerparti levegőt. Egy üres doboz ez, amelyben ott van talán a tenger illata.

 

Azt akarják kifejezni ezek a paradox, furcsa jelképek, hogy az élet megállíthatatlanul folyik, mégis van olyan pillanat, amely megállítja, beteljesíti az időt. Ez történik akkor, amikor visszafelé tekintve megértünk valamit, olyan határhelyzetbe kerülünk, amikor a megértés mélyebb szintjére jutunk. Sőt, életünk igazán akkor válik életté, amikor palackba tudjuk zárni az időt, és kilépünk a hömpölygésből: hirtelen megáll minden, és történik valami, amit soha sem felejtünk el. Ezek a pillanatok jelentik az élet értelmét még akkor is, ha ezek a pillanatok sokszor nagyon nehezek. A "palackba zárt" pillanatok csak új megélésükben értelmesek. Ugyanazt nem élhetjük át még egyszer.

Mint amikor a folyadék kikristályosodik egy pillanatra. Lehet, hogy újra feloldja majd valami, de egy szempillantásra mégis összeállt egy kép.

Nem tehetünk mást az idővel, minthogy meg-megállítjuk, megkérdezzük, visszatekintve értelmes egészként megsejtjük az értelmét.

Ez a történelem lényege. Vannak adataink arról, hogy mi is történt, de ezek együtt is csupán egy nagy egyveleget képviselnek. Éljük az életünket, megy a verkli, de meg kell találnunk azokat a pontokat, amikor értelmes történetté formálódik minden. Ez soha sem úgy történik, hogy előretekintünk, és beikszelünk egy pontot, amikor majd jól látunk mindent. Mindig utólag, egy bizonyos távolságból válik párbeszéddé a valóság, és kezdjük érteni is azt, amit történt.  

Ezért csodálatosak az evangéliumok. Eltelt valamennyi idő, mire történetté formálódott mindaz, amire Jézusról emlékeztek. De nem egy nagy egésszé, ideológiává vált a Jézus-esemény, hanem több történetté, pontosabban négy elbeszélés lett elfogadottá és fontossá. Ezek egymás mellett éltek és élnek, de mindenkiben magában áll igazán össze a Jézus történet.

Nekünk, akik küzdünk az idővel, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy időt kell hagyni a dolgoknak, amíg történetté kovácsolódnak, és megérthetőek.

Hagyni kell leülepedni, és ehhez a leülepedéshez pedig szükség van ünnepekre, amikor megállunk, és kicsit visszafelé olvasunk mindent, ami eddig történt. Elidőzünk az összefüggéseknél, és hagyjuk, hogy az idő magát beteljesítse.

Ezeket az időket a Biblia nem is ugyanazzal az "idő" szóval írja le, hanem azt mondja, hogy kairosz, ünnepi idő. Valami más, ami kilóg a monoton daráló időből. A megértés pillanata. Mert az idő nem egy szaladó egyenes mentén elhelyezett ponthalmaz. Át is éljük: néha sűrű, néha rohan, néha cammog. 

Nem ismerjük a jövőt, soha nem lesz a kezünkben! Nem azért nem tudjuk, mert a fonal nem a mi kezünkben van – ez a görög gondolkodás sajátja. A párkák szőnek, és még ők sem tudnak nem szőni. A sors irányítja őket is. Így szoktunk sóhajtani: "igen, ez meg volt írva…" De a Biblia ennél többről tud. Isten tényleg az idő felett van. Ez azt jelenti, hogy lesz, amikor nem lesz idő. Csak valami létsűrűség. Nem tudjuk, mi az idő, azt meg hogy mi a jövő, végképp nem tudjuk, és nem is lehet rá felkészülni.

Általában szuperhatalomnak képzeljük a Mindenhatót. Mintha a "mindennek rendelt ideje van" azt jelentené, hogy valaki, aki sokkal nagyobb nálunk, rakosgatja a sakkfigurákat, ahogyan akarja. Bármit megtehet, mert hatalmas, csak mi nem látjuk azt, amit ő. Pedig inkább úgy igaz, hogy ő nem a mi kronológiánkban látja az időt, hanem mintha az idő maga a sűrített és termékeny kapcsolat lenne számára. Isten mindenben jelen akar lenni, bármi történik. Ő a múltban, a jelenben és a jövőben keresi velünk a kapcsolatot. Mintha máig zengene a kiáltás: "Ádám hol vagy?"

Nem tudjuk a jövőt, a múltat is csak sejtjük, de ezt meghalljuk, ha akarjuk. Ez a kérdés visszhangzik minden időben - ha nem is a palackban, - de a tengeri kagylóban és a szívünkben.

(Kép forrása:: Healingthechild)