A járvány utáni világ újraindítása rajtunk múlik.
A 20. században született egy kifejezés a gazdaságilag fejlett országok jellemzésére: a Nyugat többé nem történelméről és kultúrájáról volt elsősorban ismert, hanem egy újfajta létformáról, melynek középpontjában a fogyasztó áll. Furcsa mód a fogalom eleve értékítéletben született: kezdettől fogva negatív felhangok közt használták, társadalomfilozófiai, szociológiai, közgazdaságtani írásokban egyaránt.
Egységes definíció nincsen arra a társadalmi berendezkedésre, amiben éppen mi, magyarok is élünk, a sok közül nekem Paul Ekinsé tetszett a legjobban: "Fogyasztói társadalom egy olyan társadalom, ahol az egyre növekvő számú árucikkek és szolgáltatások birtoklása és használata az elsődleges kulturális törekvés, ez az egyéni boldogsághoz, társadalmi státuszhoz és nemzeti sikerességhez vezető legbiztosabb út."
Ha a keresztény antropológiából indulunk ki, a fogyasztói társadalom ilyetén felépítése egyértelműen ember- és ez által istenellenes. Mert
a fogyasztói társadalomban ugyan az ember áll a középpontban, de nem a maga teljességében: csak önmaga szimbóluma egy gazdaságilag jól értelmezhető tulajdonság - ti. hogy szüksége van bizonyos javakra a túléléshez - formájában.
Pedig Isten az egész teremtést értünk hozta létre, és mi letaszítottuk magunkat saját trónunkról, és hozzánk képest - bármit is teszünk a saját helyünkre ezen a trónon - semmi sem lehet eléggé méltó.
Ekins definíciójához visszatérve a fogyasztói társadalom fenntartása ma már nemzeti érdek: ha nincs ki megvegye a termelt javakat, leáll a gazdaság és lőttek a versenyképességnek. Ezt a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk az elmúlt hónapok kényszer-karanténja alatt: a versenyképesség csak azért nem veszett el teljesen, mert versenytársaink is ugyanezen csónakban ültek, szóval nem nagyon volt kihez képest lemaradni.
De mi lesz a járvány után? Igyekeztem körbenézni és információkat keresni azzal kapcsolatban, hogy tervez-e valaki, akár itthon, akár a nagyvilágban, bármit is változtatni az eddigi folyamatokon. Merthogy
nagyon jó, hogy a kanapévideók meg néhány filozófus gondolatai arról tanúskodnak, hogy sokan felismerték: a járvány után nem lenne jó ugyanúgy folytatni, ahogy eddig volt, de a döntéshozók és a piac oldaláról ugyanennek a nyomai sem láthatóak.
Én eddig csak olyan nyilatkozatokat és törekvéseket láttam, melyek azt célozzák, hogyan kerülhető el egy, a 2008-asnál is súlyosabb gazdasági válság, és ennek érdekében hogyan indítsuk újra pont ugyanazt, mint ami eddig volt.
Kivételek persze vannak: ilyen például a spanyolok által már bevezetett, de Ferenc pápa által globálisan is szorgalmazott alapjövedelem bevezetése, vagy a protestánsok több pontból álló programjavaslata. Ezekkel ugyan lehet, sőt, véleményem szerint kell is vitatkozni, de legalább kitörést jelentenek abból a globális komfortzónából, amibe hosszú évtizedek alatt jól belekényelmesedtünk.
Nem tudom, mennyire lehet elvárni a nemzeti kormányoktól és a nemzetek feletti szervezetektől, hogy ők maguk - feltételezve, hogy jobb és példaértékűbb a belátásuk, mint az átlag embernek -, felülről irányítva elkezdjenek valami mást csinálni, mint amit eddig tettek. Ha tankönyvet írnék a demokráciáról, biztosan azt írnám, hogy a rájuk ruházott hatalmat azért kapták, hogy ilyeneket elintézzenek helyettünk. De a valóságban, ha egy probléma nem éri el a kritikus - közvélemény-kutatásokban már mérhető - tömeget, akkor nem foglalkoznak vele: egyrészt mert nem jelent szavazóbázist, másrészt elbukna egy olyan kezdeményezés, ami "mérhetőleg" senkit nem érdekel.
Mintha a 22-es csapdájában lennénk: egyrészt egyre több ember tenne már valamit, de magánbeszélgetések és konferenciák sorozata után is csak nézünk egymásra, hogy hol is kellene elkezdeni, másrészt még mindig a kormánytól, az ENSZ-től, az IMF-től és a géakárhányaktól várjuk a következő lépést.
A világ és az emberek nagy része valamiért még mindig követő üzemmódban van. Pedig van másik út, de nagyon döcögősnek, lassúnak és első ránézésre reménytelennek tűnik.
Két szent példáját hoznám ide, akiknek egyike sem vádolható azzal, hogy a világtól elvonultan, mit sem tudva korunk problémáitól éltek volna. Egyikük Kalkuttai Szent Teréz, vagyis Teréz anya, aki valószínűleg ma is kiborítana néhány stratégiaalkotással foglalkozó szakembert, híressé vált mondatával: "ha mindenki tisztára seperné a maga portáját, az egész világ tiszta lenne."
Másikuk Szent II. János Pál pápa, aki a kommunizmus kellős közepén azt bátorkodta mondani az embereknek: "Ne féljetek!" Nehéz lehetett követni szavait a "fekete autók" világában. Pedig nem véletlenül mondta éppen ezt: felismerte, hogy maga a rendszer a félelemre épül, és amíg az megmarad, addig nem változik semmi.
Egy korábbi cikkünkben azt elemeztük, hogy a fogyasztói társadalmat egyre sürgetőbb lenne valamilyen emberségesebb rendszerre cserélni, újra Istennek tetszővé tenni. Ferenc pápa ebben az új (vagy régi?) szemléletben úttörőnek számít: nem biztos, hogy minden javaslata "bejön" majd, de az biztos, hogy ő felhagyott a világ kormányai és szervezetei felszólítgatásának gyakorlatával: önmagán és az egyházán kezdi a "sepregetést" - a minap éppen a környezetre káros tevékenységet folytató cégek elleni fellépésként a Vatikán Bank bejelentette, hogy nem ad pénzügyi segítséget többé olyan cégeknek, melyek a fosszilis tüzelőanyagok előállításában érdekeltek.
Van tehát példa, lehet egyéni döntéseket hozni annak érdekében, hogy majd mikor a gyerekeink elé kell állnunk, akkor ne csak azzal büszkélkedhessünk, hogy a kanapéról megmondtuk a tutit, hanem fel tudjuk nekik sorolni, hogy mit tettünk meg az ő érdekükben.
A fogyasztói társadalom ugyanis mi vagyunk. Szóval: fogyasztók leszünk vagy a teremtett világ kertészei?
(Nyitókép: pixabay.com)
