Az első eltűnők Ádám és Éva voltak.

De az ember nemcsak a Paradicsomban bújt el Isten elől. Akkor szerette volna, ha eltűnésével semmissé teszi azt, ami történt. Ma ugyanígy bújunk egy gép mögé, és néha nem adjuk például az arcunkat egy-egy gondolatunk mögé, hanem felhasználó nevekkel pótoljuk önmagunkat. Meggyártjuk önnön másunkat és igyekszünk arra, hogy ne lássanak, ott lehessünk valahol, de mégse legyünk jelen. Mint egy háborúban, terepszínű ruhában élünk, és így tüntetjük el személyünket. Araszolunk előre, egybeválva környezetünkkel, személyiségünket mintegy zárójelbe téve. Mert most az a lényeges, hogy nyerjünk!

Paul Virilio, ez a nagyszerű francia gondolkodó azt mondja, hogy maga a sebesség az egyik eredője korszakunk jelenségeinek. Ugyanis bizonyos gyorsaság fölött az ember nem képes pontosan érzékelni, látni. Egyszerűen eltűnünk, amikor nagyon gyorsan haladunk. A látás sajátja, hogy ha lassan forognak a filmkockák, akkor egyesével, alaposan megnézhetünk mindent, ha viszont nagyon gyorsan tekerjük a kockákat, akkor semmit sem látunk. Sokszor a rettenetes mennyiségű dolgunk között ugyanígy tűnünk el mi magunk is. Ezt nevezi Virilio jelenléthiánynak. Egyszerű jele ennek, amikor pillanatokra kihagy az emlékezetünk, kiesik kezünkből a kanál, és eltűnünk abból a látható valóságból, ahol vagyunk. Sokszor megtörténik ez manapság. Ez a jelenség döbbenetes valósága korunknak. Becsukom a szemem vagy bekapcsolom a gépet, vagy beülök az ultramodern közlekedési eszközbe, és hipp-hopp, már ott sem vagyok, mert nem akarok, és nem is tudok igazán jelen lenni. Isten viszont a jelenlétben tud csak megszólítani.

Ő nem elmenekülésre hív, nem egy titkos szigeten akar szólni hozzánk, nem horizontális utazásra ösztönöz, hanem egyfajta vertikális vándorlásra. (Pilinszky János)

Az ember istentelensége miatt szeretne eltűnni örökké a létből, a jelenből, Isten pedig visszahelyezi abba a valóságba, amitől menekülne.

Az egész evangélium voltaképpen semmi másra nem hív fel bennünket, mint hogy nyissuk ki a szemünket! Pillantásunk által ösztönöz jelenlétre: Nézzétek az ég madarait! Nézzétek! Folytonos túlélés az életük. Mégis, hiába gyűjtik állandóan a kukacokat, mégsem hiszik azt, hogy ezek a kis giliszták, meg rovarok jelentik az életet. Az ember képes arra az illúzióra, hogy azt lássa életnek és biztonságnak, amit megszerez.

Mostanság, ebben a „vírus-korszakban” különös kísértés, hogy hatalmas ideológiákat gyártsunk a holnapra nézve. Majd ez lesz, ahhoz képest ezt kell tenni, és egy nagyon bonyolult hálózatba kerülve tengetjük az életünket. Nem a jövő iránt felelőtlenül, mégis a jelen bizalmával érdemes pedig csak élni.

Érdemes felpillantanunk arra a világra, amely itt él mellettünk: a madarak kiszolgáltatottan röpködnek, esznek, vagy nem esznek aszerint, ami jön. És mégis micsoda gyönyörű koncertet tudnak csapni. Nem nekünk, nem is maguknak, hanem csak úgy!

Eltűnhetünk, kerülhetjük a valóságot, zakatolhatunk több száz kilométeres sebességgel akár, de csak a jelenlét tesz boldoggá. És ez is akkor, ha nem bonyolítjuk túl, hanem csak megpillantjuk, és benne vagyunk.

(Fotó: Vadludak)