A Rendőrség szóvivője a hazai járványhelyzet egyik meghatározó hangjává, arcává vált. Arról beszélgettünk vele, hogy miként élte át ezt a különleges időszakot.

– Milyen érzések vannak benned most, hogy véget ért az operatív törzs sajtótájékoztatóinak hosszúra nyúlt sorozata?
– Kicsit fáradt vagyok. A beosztásomból fakadóan is van elegendő munkám, ebből a szempontból örülök, hogy mostantól jobban tudok az állandó feladataimra koncentrálni. Immár többen felismernek az utcán, a média részéről is jobban odafigyelnek rám, emiatt még jobban érzékelem annak a felelősségét, hogy mit, mikor és hogyan mondok.

– Hogyan érintett téged személyesen a járványhelyzet, megtanított-e valami új dologra a karantén?
– Valószínűleg nem ugyanúgy éltem meg ezt az időszakot, mint az emberek többsége, akiknek a maradj otthon mottó ténylegesen megvalósult az életében, elkezdtek otthonról dolgozni, a nyakukba szakadt a gyermekeik tanítása, felügyelete. Azt vettem észre ugyanakkor, hogy

nagyon hiányzott az emberi kapcsolataimból, a mindennapjaimból a közvetlenség, az érintés, a kézfogások, ölelések – ilyenkor vesszük igazán észre, mekkora értéket jelentenek ezek.

A hitéletemet illetően is máshová kerültek a hangsúlyok. A vasárnapjaim azért is voltak bonyolultak, mert a legtöbb miseközvetítés 10 óra környékén kezdődött, amikor már a sajtótájékoztatóra kellett készülnöm. Segítséget jelentett e téren, hogy voltak olyan plébániák, amelyek hamar elérhetővé tették a misék felvételét, így délután – közösen, családilag – mégis be tudtunk kapcsolódni a liturgiába.

– Említetted az érintéseket. Ezzel kapcsolatban sokak számára talán minden általatok a sajtótájékoztatókon elmondott mondaton innen és túl egyfajta zárszóként marad meg az a kép, ahogy átölelted Müller Cecíliát. Tudatos volt ez a mozdulat, vagy az élet hozta?
– Nem volt megtervezett ez az ölelés. Utólag döbbentem rá, amikor láttam, ahogy ez a fotó bejárja az internetet, hogy mennyire őszinte pillanat volt ez. Egyszerűen kibukott. Akkor tudatosult bennem, amikor ebből az ölelésből kijöttünk, és addigra ott állt körülöttünk az egész stáb, hogy valószínűleg erről készült fénykép is. Ebben a mozdulatban az volt benne, hogy nagyon megszerettem az országos tisztifőorvos asszonyt, de ha nem akarok ennyire hivatalosan fogalmazni, akkor elárulhatom, hogy jó ideje csak Cilinek szólítom. Eddig tartottuk magunkat, dolgoztunk, s most, amikor úgy tűnik, hogy legalábbis egy időre ennek az időszaknak vége van, spontán kifejeződött ebben az ölelésben, hogy végre kicsit lazíthatunk, megszeretgethetjük egymást.

– Úgy tűnt számomra, hogy ezeknek a sajtótájékoztatóknak az aktuális információk közlésén túl egyfajta lelki megerősítő funkciójuk is volt: itt vagyunk mellettetek a nehézségek közepette, számíthattok ránk, kezeljük a kihívásokat.
– Azt gondolom, az a tény, hogy valóban hozzáértő szakemberek mindennap ismertették az aktuális helyzetet, bemutatták az intézkedéseket, a hatóságok lépéseit, egyfajta biztonságot jelenthetett azoknak, akik napról napra követték a járványhelyzet alakulását. Olyan kihívással találta magát szemben Magyarország, ami nem csupán bennünket, de az egész világot meglepte. Ebben a rendkívüli állapotban a szakemberek legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint adtak tájékoztatást, ami ha nem is megnyugtatásul, de támpontként szolgálhatott sokak számára.

– Amennyiben madártávlatból tekintünk az operatív törzs sajtótájékoztatóinak folyamára, úgy tűnhet, hogy Müller Cecília egyik oldaláról rendre szakmai jellegű információk érkeztek a nézők felé, míg a rendezői jobb oldal felől, vagyis részedről időnként könnyedebb mondatok hangzottak el, például a mémgyárosok aktivitását sem felejtetted el megköszönni.
– Szeretném, ha mindenki jól értené: úgy érzem, az operatív törzs sajtótájékoztatóin hálás szerepkör jutott rám. Nem kellett ugyanis döntéshozóként részt vennem a folyamatokban, nem is voltam tagja az operatív törzsnek, ilyen felelősség nem terhelte a vállamat. Arcot, keretet, narrációt adtam az egészhez.

Néhányszor valóban megengedtem magamnak a helyzet komolyságát megőrizve egy pici tréfát. A visszhangok alapján úgy érzékelem, ezek elég jól sikerültek – talán éppen azért, mert nem voltak túlgondolva, nem akartak nagyot szólni, viszont kilógtak a sajtótájékoztatók megszokott rendjéből, ezért lehetett ezeket szeretni.

Valaki úgy fogalmazott ennek kapcsán, hogy úgy tudtam humort csempészni a sajtótájékoztatókba, hogy méltó maradtam az egyenruhához. Se a rendőrség, se az én személyem nem vált komolytalanná, viszont sikerült a társadalom szolgálatának az emberi oldalát erősíteni. És ez a többi munkatársra is érvényes: az országos tisztifőorvos asszonynak is van okostelefonja, ő is látja a mémeket, jót mosolyog némelyiken. Az ő sajtótájékoztatókon betöltött "szerepkörébe" viszont ilyen könnyedség nem nagyon fért bele, ám még így is elsült néha egy nyunyóka…

– A rendőrökkel gyakran konfrontáció révén találkoznak az állampolgárok. Baleset, közúti ellenőrzés, közben némi gyomorgörcs, hogy megbüntetnek-e. Ehhez képest most az egészségügyi munkatársak mellett nekik, nektek is jár a taps, a köszönet. Érzékeltél-e olyasmit, hogy a járványhelyzet javított esetleg a rendőrség presztízsén?
– Szerintem egyértelműen jót tett a rendőri szervezetnek, hogy ezeken a sajtótájékoztatón a biztonságot jelenítettük meg – ne aggódjatok, vigyázunk rátok, jó kezekben vagytok, urai vagyunk a helyzetnek. De ennél is fontosabb az a tapasztalat, ami a kijárási korlátozás kihirdetéséhez kapcsolódik. A rendőröknek másnap el kellett kezdeni ellenőrizni, hogy az emberek akkor vannak-e a boltban, amikor szabad nekik, hogy alapos indokkal hagyják-e el az otthonukat, tartják-e a másfél méteres távolságot. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miként fogják ezt fogadni a honfitársaink. A cél természetesen nem a büntetés volt, hanem a tájékoztatás, figyelmeztetés, annak megértetése, hogy közös érdekünk az intézkedések betartása, kibúvók keresése nélkül. Az első hetek után rengeteg olyan visszajelzés érkezett a közterületen szolgálatot teljesítő kollégáktól, hogy mindezt nagyon pozitívan fogadták az emberek. Tehát

az utcán is azt érzékeltük, hogy szeretettel fordultak a rendőrök felé a járókelők, örültek neki, hogy ott voltak az egyenruhások közöttük, megszólíthatták őket.

A kérdésben említett, igazoltatásokat jellemző feszültebb hangulat helyett öröm jellemezte ezeket a találkozásokat – ebben a formában is a biztonságot tudtuk elősegíteni.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Képek forrása: MTI, Index)