Nemrég kotlósokat ültettünk. Rengeteget tanulok tőlük.

Legalább négy dolgot tanultam:

1. A kotlósok jól tudnak számolni. Amikor éppen huszonegy nap elmúltával kimentem az ólba, csipogás hallatszott alóluk. A kezemmel közelítettem, ők persze felfújták magukat. Az ősanya képe jelent meg ebben a kis állatban. Az állatot ilyenkor biztosan nem érdemes bántani! Inkább vártam. Másnap felemeltem a kotlóst. Akkor is jelezte nemtetszését tollai emelkedésével, de én megfogtam a grabancát, és láttam, hogy kis fekete tollcsomók mozognak alatta. Még egy nap kellett, mire leszálltak a tojásról, méghozzá a két kotlós együtt. Mint valami vár úrnői, járnak-kelnek azóta az udvarban az aprónéppel. A kotlós pontosan tudja a dolgát, érzi az időt, tud várni, fel is tud kelni akkor, amikor kell.

2. Minden nevelés lényege az utánzás. Amikor mi szülők –, így én is – kiabálunk gyerekeinkkel, pontosan tudjuk, mekkora marhaságot csinálunk (nem tyúkságot). Ilyenkor azt érem el, hogy a gyerekem is ordibálni fog, és nem azt, hogy majd mindig megteszi azt, amit hangos szóval mondok. Nagyon emlékszem arra a pillanatra, amikor óvodás lányom ordította: "Én ezt így nem bírom tovább!" Megdöbbenve álltam a szoba közepén: "Ezt kitől hallottad?" Szorongásom kérdezte ezt, mert tudtam, hogy amolyan pontos, tudományos lábjegyzet volt ez, szó szerint idézett. A tyúkész is tudja ezt: kiszórja a tyúkok elé a magot, kopogtat a csőrével, és a kicsik is ezt teszik. Kapirgál, mutatja a tyúkábécét, amit sebtiben meg is tanulnak a csibék.

Lekuporodtam egy vödörre a tyúkudvarban, mert van mit tanulni ezektől a kis dinoszauruszoktól. Hihetetlen gondoskodással szórják az utódok elé azt, ami jó, ami ehető.  

3. Vajon kik a nagy túlélők? Másnap reggel első utam ismét a tyúkokhoz vezetett. Dermesztő látvány fogadott. Az ól elülső részében van a többi tyúk, köztük hevert három kis csirke-hulla. Ezek lehettek a legfürgébbek, átszöktek egy kis nyíláson. A tyúkok pedig, – ezek a rettenetes mindenevők –  kikaparták a szemüket.  Unokahúgom szép sírt ásott nekik, kereszt is került rá. De a tyúk nem sokat törődik a halállal, sőt! Estére egy kiscsirke magába roskadva gubbasztott, de az anyja már nem figyelt rá. Éjszakára behoztuk, de így is vége lett kurta életének. Amikor megérzik a halál szagát az állatok kicsinyeiken, otthagyják őket. Furcsa, de „természetes” válasz ez az élet körforgására.

Az pedig még furcsább, hogy az életben legtöbbször a fürgék és a gyengék vesznek oda. A természet a végleteket lefaragja. Sajnos a Dózsagyörgyök és Kisbicebócák génjei nem igen szaporodnak. A középszerű emberek lesznek a nagy túlélők. Ez történik a tyúkudvarban is, akár tetszik ez, akár nem.

4. Isten olyan, mint egy kotlós! A Bibliában egyetlen helyen szerepel a tyúk, mint állat, akkor Isten lényének a hasonlata. A virágvasárnapi kavalkád része ez a néhány mondat, amit Jézus Jeruzsálem fölött mond: Lukács 13,34:" Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam gyermekeidet összegyűjteni, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!"

Isten szeretne minket szárnyai alá gyűjteni. Ahogyan a mi tyúkjaink alól is csak ki-kikandikálnak a csibék, ha hideg van. A kiscsirkének nem kell ezt elmagyarázni. Az embert azonban talán túlságosan nagyra nőtt agya akadályozza meg abban, hogy egyszerűen odabújjon, ahol jó lenni!