Újra felélénkült a közbeszédben a vallásgyalázás témája, a reakciók jelentős részét azonban sajnos a túl sok érzelem mellett kevés önhitelesség jellemzi.

Ki ne hallott volna a legújabb "keresztényellenes támadásról", amely egy karikatúra formájában öltött látható formát a közelmúltban? Értékmagazinunk felületén sokakkal ellentétben nem népszerűsítettük a bántó alkotást, közreadtuk azonban egy lelkipásztor megfontolt, valóban keresztényi gondolatait, valamint egyik munkatársunk is megfogalmazta saját személyes álláspontját a keresztény önvédelem témájában. Ezekhez a felvetésekhez szeretnék most gyakorlatias szempontokkal társulni, elősegítve, hogy felismerjük, megértsük és gyakoroljuk, mikor és hogyan érdemes, hasznos tiltakozni a kereszténységet akár sértő, akár nem vallási érdekekből eszközként felhasználó cselekedetek ellen.

Elöljáróban jelzem:

nagyon is pártolom a tiltakozás intézményét, ami saját megközelítésemben a határok kijelölését jelenti elsősorban. "Ez már túlment az elfogadható mértéken!" "Eddig és ne tovább!" "Fordulj(unk) vissza, mert ez tévút!"

A megalapozott, következetes tüntetés – öltsön testet tényleges felvonulás, sztrájk, akár petíció, nyílt levél formájában – egy személy vagy csoport részéről tehát ideális esetben nem amolyan hisztis bömbölés egy kisgyerektől, akinek elvették a játékát. Dehogy! Nagyon fontos, hasznos, értéket képviselő társadalmi eszköz, amelynek épp a helyes alkalmazása és az abból fakadó hatékonysága mutatja meg az igazi erejét, indokolja szükségszerűségét.

Az eddig leírtakból az is kitűnik, hogy lehet ezzel az eszközzel rosszul, helytelenül is élni. Például nem tiltakozni akkor, amikor az kifejezetten indokolt lenne. Tapasztalatból fakadó meggyőződésem, hogy ma Magyarországon tiltakozásínségben szenvedünk, különösen morális tekintetben. Amíg akár Olaszországban, akár Németországban határozott reakció kísérte egyházi vezetők részéről azon politikusok akcióit, akik a kereszténységet egyfajta politikai csodafegyverként próbálták bevetni pártoskodó ténykedésük során – ez pedig, bár keveset beszélünk róla, a 2. parancsolat konkrét megszegése, Isten nevének öncélú, eszközként alkalmazása, amit tömören istenkáromlásnak nevezünk –, addig

idehaza politikusaink úgy űznek sportot abból, hogy ki tud többször bérmálkozni, ki tudja a keresztény-kártyát politikai hasznosság szempontjából ügyesebben kijátszani saját szekértábora javára, hogy eme elszomorító folyamatot szinte zéró tiltakozás kíséri.

Sőt, némely egyházi vezetők eredeti küldetésükről megfeledkezve még be is állnak a politikai kórusba – nyilván a maguk szempontjából nem ok nélkül tévesztve el, kit, mit is képviselnek valójában.

A másik tipikus tévút a Fabiny Tamás püspök által emlegetett, sokszor "állványimádással" kombinált "bűnös hallgatás" mellett az aránytalanság, főleg annak súlyos fajtája. Ha végignézzük, mi ellen tiltakoztak és mi ellen nem tiltakoztak egyházi vezetőink az elmúlt években, azt láthatjuk, hogy valahogy rendre egy bizonyos pártcsalád morálisan elfogadhatatlan ügyei felett hallgatólagosan átsiklottak – módszeres pápagyalázás, "ellenségek" listázása, közpénzek "magánosítási" rendszerének kiépítése, kirekesztő megszólalások a nem bizonyos pártra szavazókra vonatkozóan, hogy csak pár klasszikus esetet idézzek –, addig egy ellenzéki politikus nem alaptalan, de a jogos gondolatfelvetéstől eltérően szerencsétlen, félreérthető, emiatt ténylegesen sértő kijelentése hatalmas tiltakozáshullámot generált (a tiltakozás ténye szerintem jogos volt, a hevessége kevésbé, az aránytalansága pedig mindenképp elgondolkodtató). Most pedig itt van nekünk ez a karikatúra, amely kapcsán nem szólaltak meg az egyházi vezetők – pedig éppenséggel némi iránymutatást adhattak volna –, de "keresztény körökben" beindult a heves ellenreakció, sajnos újfent erősen politikai hátszéllel megtámogatva.

Ebben az aránytalanságosdiban nem nehéz észrevenni a pártpolitikai vonulatot, márpedig az inkriminált karikatúra és az arra adott válasz kapcsán ez nagy jelentőséggel bír. Teljesen nyilvánvaló, hogy a rajzoló és vele együtt a karikatúrát leközlő szerkesztőség nem a képen szereplő két konkrét embernek kívánt üzenni.

Ez egy pártpolitikai fricska, amellyel egy jól behatárolható pártpolitikai érdekeltségű orgánum csapata üzent egy másik pártpolitikai tábornak.

Se Müller Cecília, se Jézus Krisztus nem politikus. Ők ebben a történetben nem célpontok, hanem eszközök. Akkor lenne ez a karikatúra vallásgyalázás, ha a kormánypárt azonos lenne a kereszténységgel. És innentől ez az egész ügy átmegy érzelmi, szinte már vallási fanatizmust érintő adok-kapokká, amibe én nem szeretnék belemenni. Csupán jelzem, amit rengetegen érzékelünk: sokan élnek ebben az országban, akik egészen pontosan abban a hitben élnek, hogy az aktuális magyar kormány a keresztény hit védelmezője, építője, a kereszténység letéteményese. A valóság számtalan cáfolatot hozott már erre a képzetre, de a nagyon elkötelezett híveket ez nem szokta befolyásolni. Úgy gondolom, teljesen jogos, hogy egy párt – jelesül a KDNP – magára veszi és saját pártlapján keresztül gyalázkodásnak tekinti ezt a karikatúrát. Mert az is. Csak nem vallásgyalázás, hanem pártgyalázás. Amiről épp e napokban nyilatkozott megfontolandó gondolatokat a kormánypárt korábbi EP-képviselője. Én ellene mondok a pártgyalázásnak is, szomorúan szembesülök vele – a kiváltó alapokával még inkább –, de teljesen másként kezelem – okkal –, mint amikor valaki kifejezetten a hitemet sértegeti. Ez a karikatúra ráadásul segített felismernem, hogy mekkora áldozatot is hozott értem Jézus, akinek az irgalmas szeretet volt az "alapbetegsége".

Mindjárt kifejtem a tiltakozás általam helyesnek tartott formáját, példákkal alátámasztva, de előtte még szeretném bemutatni a harmadik tévutat: a nemtiltakozás (némaság) és a szelektív tiltakozás (aránytalanság, elfogultság) mellett létezik ugyanis még egy veszély, amit a ló túloldalának is nevezhetnénk. Ez történt például azon film esetében, amely ténylegesen gyalázta Jézust, s amely egy videószolgáltató kínálatában szerte a világon elérhető vált. Alaposan felháborított a dolog, de mielőtt én is beálltam volna a tiltakozók sorába, kicsit utánaolvastam a történetnek, s azt tapasztaltam, hogy még a lelkes valláskritizálók körében is az a nézet terjedt el, hogy olyan gyatra műről van szó, amit kész kínszenvedés pár percnél tovább nézni. Vagyis nem csupán a szándék volt nemtelen, a kivitelezés hasonlóan selejtesre sikerült. Ennek ellenére az alkotók célja telibe talált: akkora reklámot kapott a felháborodott emberek tiltakozása miatt az a film, hogy hetekig magam előtt voltam kénytelen látni a világháló általam érzékelt összes szegletében. El lehetett volna az egészet hamar felejteni, de a petíciózóknak nem hála óriási népszerűségre tett szert a botránytéma – alig győztem kiiktatni a látómezőmből a buzgó kampányolók aktivitását. Ugyanez a helyzet a mostani grafikával is, ami alighanem az eredetileg szándékolt karrier sokszorosát futotta be a túlreagálóknak köszönhetően. Megérte? Valóban ez a célja a tiltakozóknak?

Az eddig leírtakból szinte egyenesen következik

a helyes tiltakozás alapelve: következetesen, arányosan, se alul-, se túlreagálva az adott esetet, helyesen értve a provokáció célját.

Mindezt könnyű leírni, de annyiféle árnyalata van a valóságnak, hogy szinte lehetetlennek tűnik általános receptet adni, mintegy egységes kézikönyvként a tiltakozásokhoz. És talán jól is van ez így, mert ezáltal mindig szükség lesz az említett határok kijelöléséhez, védelméhez olyan emberi tulajdonságainkra, mint a beleérző képesség, lelkiismeret, mások meghallgatása, bátorság, önismeret, önkontroll.

Be tudok viszont mutatni néhány jó gyakorlatot, amelyek mindegyikében részt vettem, s amelyek hasznosak, sikeresek, eredményesek voltak. Öten indítottunk például petíciót az emberséges társadalomért – nem tűnik vallási témának, pedig nagyon is a nemzet morális alapjait érintette a kiállásunk. Olyannyira nagy hatást, talán az is kimondható, jelentős egyetértést eredményezett a felhívásunk, hogy nem csupán hosszabb ideig tematizáltuk általa a közbeszédet, de még a köztársasági elnök is megszólalt a kezdeményezésünk kapcsán. Irreális lett volna azt várni, hogy egy ilyen akciótól örökre emberségessé válik Magyarország társadalma, de határozottan meghúztunk egy vonalat, amelynek mentén egyfajta nemzeti egység bontakozott ki.

A nyílt levél műfajával is éltem, amikor egy újságíró részegesnek próbálta beállítani az egyik hazai katolikus püspököt. Az eredmény: a főszerkesztő az érintett munkatársa nevében is bocsánatot kért a főpásztortól. Le a kalappal előtte ezért a tettéért!

Néhány hónappal ezelőtt a korábbi győri polgármester botránya nyomán ismét morális válság alakult ki, amelynek kapcsán egy ideig úgy tűnt, aligha fog politikai megoldás születni. A helyzet viszont tarthatatlan volt, ezért polgári kezdeményezést indítottunk, s a hozzánk eljutó visszhangok megerősítik, hogy ennek az összefogásnak, nyilvános tiltakozásnak is komoly szerepe volt a vitás helyzet rendezésében.

Cikk formájában tiltakoztam egy hazai ellenzéki politikus azon akciója ellen is, amikor a "meleglobbi" pártfogójaként próbálta beállítani Ferenc pápát, kiforgatva a katolikus egyházfő szavait.

Az előző példák azt erősítik, hogy tiltakozni csak szívvel és ésszel (egyszerre mindkettővel) érdemes.

Mielőtt tiltakozunk, fontos feltenni az alapkérdést: mi a célunk, amit el szeretnénk érni? Reális-e, hogy azzal az eszközzel, amit helyesnek vélünk, elérhető az a bizonyos cél? Milyen hatást váltunk majd ki (nehogy épp annak a malmára hajtsuk a vizet, aki szerintünk rosszat cselekszik)?

A legfontosabb kérdés, amely az adott karikatúra kapcsán keresztények számára végképp megkerülhetetlen: vajon mit tenne Jézus, ha a helyünkben lenne? Amint tudjuk, előfordult, hogy ostort font (mindössze egyszer, a szent helyen kufárkodók miatt), némelyeket kemény szavakkal korholt, viperák fajzatának nevezve őket (a farizeusokat, szadduceusokat), néha saját tanítványait is megfeddte. Gyakran kijelölte tehát a határokat, néha egészen markánsan. Számos esetben viszont nem reagált, elsétált a vádlói elől, vagy némán tűrte a megalázást. Sőt, amint a karikatúra e tekintetben pontosan fogalmazott: még azt is hagyta, hogy megöljék.

Kereszténynek lenni, Krisztust követni nem könnyű. Soha nem volt az. Aki túlzottan kényelmes, élvezetes életet él, nézzen bátran saját lelke tükrébe – egészen biztosan jó úton jár? Nem fognak minden keresztényt a hitéért oroszlánok elé vetni, de akikkel ezt tették, választhattak, hogy az öklüket rázzák, vagy énekelnek, mielőtt meghalnak. A hasonló karikatúrák kapcsán mi is

választhatunk, hogy habosítjuk a szellemi guanót, vagy határozottan elutasítjuk, hogy a hazai pártpolitikai szereplők bármelyike játékszerként tekinthessen a vallások bármelyikére.

Sajnos erős a meggyőződésem, hogy e témában jelenleg nem lehetne idehaza nemzeti egységet elérni, ezért nem is látom értelmét erre vonatkozó petíció elindításának. De aki legalább alaposan elgondolkodik mindezeken, már tett egy lépést abba az irányba, hogy ne legyen a jövőben "jó poén" a pártpolitikai szekértáborok egyikéből vallási utalások által üzengetni a másik tábor felé.

(A nyitóképen pakisztáni keresztények láthatók, akik az ellen tiltakoznak – egyházi vezetőikkel közösen –, hogy hitük miatt bebörtönzött társaikat erőszakkal próbálták muszlimmá "téríteni" a hatóságok emberei. Forrás: asianews.it)