Mi tart vissza minket?

Több közelmúltbeli, a keresztényeket sértő, nagy nyilvánosságot kapó provokatív megszólalás után sokat gondolkodtam azon, hogy ezeket a megnyilvánulásokat mi motiválja, miért adják és miért kapjuk – bár az egyik ilyen kirohanás kifejezetten csak a hetero férfiak táborát célozta, szolidaritásból én azt is magamra vettem. Hogy adunk-e ezekre okot, az egy másik cikk témája lehetne, és szükséges lenne beszélni azokkal is, akikben valamiért összeáll rólunk egy torz kép, és akár verbálisan, akár karikatúra formájában kijön belőlük valami még torzabb. De hogy mit kezdünk ezekkel, az már csakis a mi dolgunk.

Nehéz ezekre nem reagálni, sőt, már az is nehéz, hogy nem rögtön!

Valaki azt írta a legnagyobb közösségi oldalon, hogy Jézus ostort font az ilyenek ellen. Ez akár hízeleghetne is a lelkünknek, de az illető sajnos nem folytatta, és nem írta oda, hogy kik ellen is? A Szentírás szerint a kalmárokat űzte ki a templomból, akik vásárcsarnokká tették Atyja házát. Még azt is megjegyzi az evangélista, hogy a tanítványoknak eszébe jutott az ószövetségi utalás: „Emészt a házadért való buzgalom.” Szóval szépen hangzik a felvezető, de sajnos ebben az esetben nem használható.

Pont jókor jött azonban a múlt vasárnapi szentlecke, mintha erre reflektált volna a katolikus egyház, Szent Péter apostol első levelét idézve: „Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra.”

Ez nem azt jelenti, hogy nem reagált.

Jézus számos olyan szituációba keveredik, amikor provokálják őt.

Így ismeri meg Mária Magdolnát, akit a törvény szerint meg kéne kövezni, de ilyen az is, amikor szombaton gyógyít, vagy mikor a fejéhez vágják, hogy az ő tanítványai nem böjtölnek. Állandóan próbára teszik, hogy utána megvádolhassák. De ő egyetlenegyszer sem sétál be a csapdába, hanem megőrizve méltóságát, védi meg azt, aki küldte őt.

Én sokáig nem igazán tartottam fontosnak, és emiatt nem is értelmeztem a magam életére Jézus ez irányú viselkedését.

Mert amikor sértve vagyunk, az önvédelem, majd a revans automatikus reakció, és ott, az adott pillanatban azt gondoljuk, ez az egyetlen megoldás.

Hiszen olyan jó érzés ledudálni valakit és elmagyarázni neki a piros lámpánál újra a KRESZ szabályait, nem?

Aztán szép lassan rájöttem, hogy ezzel a viselkedéssel nem építem Isten országát, maximum a sajátomét. És azóta minden egyes ilyen szituáció döntéshelyzet elé állít. Azóta egyre gyakrabban sikerül még időben feltennem magamnak a kérdést, hogy amit tenni vagy mondani akarok, azzal kit és mit akarok szolgálni? Magamat, a pártomat, a vallásomat vagy a családomat, a hazámat és Krisztust?

Engem egyre inkább az erre adott válaszaim tartanak vissza a jogosnak vélt önvédelemtől.

(Nyitókép: philipxfuchs.com)