Már akkor elkezdték vásárolni a franciák Albert Camus, A pestis című kisregényét, amikor még csak Kínában tombolt a járvány. Egy remekművet fedezett fel ismét magának a világ.

Azóta a világ számos országában újra sláger lett, Japánban egy hónap alatt annyi kelt el belőle, mint a megelőző 31 évben összesen. A brit kiadásból durván egy hónap alatt a tízszeresét adták el a megszokottnak, és ez még csak március végi adat. A sikerre magyarázat lehet, hogy a világirodalom egyik kiemelkedő alakja egy hirtelen aktuálissá váló témával foglalkozik. Ugyanakkor A pestis több mint egy járványregény. Camus rendkívül precízen írta meg, hogyan gyűr le egy járvány egy várost.

Az emberek érdeklődésének egyik oka a magyarázatkeresés. Márpedig a művészet a maga sajátságos eszközeivel olyan válaszokat tud adni, mint semmi más. Persze, a tudomány informál okokról, tünetekről és védekezésről. És az embereknek erre is szükségük van – ha nem olvasnának el mindent és bármit, ami erről most megjelenik, nem lenne ezzel tele állandóan minden médium. Amit a tudomány nem tud nyújtani, az – mondjuk úgy, – a transzcendens értelmezés.

Az emberek a járványokat gyakran magyarázzák úgy, hogy ez Isten által az emberiségre kirótt büntetések egyike. Az egyiptomi tíz csapás közül a hatodik: az emberek testén fekélyek jelentek meg. De az Apokalipszis lovasainak, a végítélet előhírnökeinek egyike is a Betegség megtestesítője.

A pestis című regény lényege az a felismerés, hogy a kétségbeesést megszokni rosszabb, mint maga a kétségbeesés.

Amíg csak kevés és elszórt a fertőzés, igyekeznek nem venni tudomást róla, amikor pedig már muszáj, akkor jön a sokk, majd a rettegés, a halálfélelem és a bezártság következményeként a magány, legvégül pedig a beletörődés, és megszokása annak, ami korábban elképzelhetetlen és elviselhetetlen volt. Bizonyos szempontból lidérces érzés olvasni azokat a nagyon pontos pszichológiai elemzéseket, amelyekben az író kibontja ezeket a lelki folyamatokat. Lidérces, mert egyik-másik tökéletesen illik a mostani helyzetre – mintha nem a negyvenes évek második felében írta volna egy képzeletbeli járványról, hanem a mostani történéseket megfigyelve.

Camus tökéletesen elmagyarázza például azt a lelkiállapotot, amely azt eredményezi, hogy sokan még akkor is szájmaszk és kesztyű nélkül járnak, sőt, egyáltalán kijárnak a korlátozások vagy tiltások ellenére is, amikor a járvány már vitathatatlan tény. Az embereket ugyanis a csapások, mint a háború vagy a járvány, mindig készületlenül érik, függetlenül attól, hány háború vagy járvány volt már a történelemben. A csapás valószínűtlen, mint egy rossz álom, és az emberek az utolsó utáni pillanatig sem akarják elhinni, hogy valósággá válhat. Egy világjárvány nem mérhető az egyes emberhez, van benne valami mérhetetlenül elvont, mint a halálozási statisztikák, amelyekhez nem lehet arcokat társítani, így aztán az egyes ember talán elfogadja a csapás létezését, de azt nem, hogy az ő számára is létezik.

„Én már pestises voltam jóval azelőtt, hogy megismertem volna ezt a várost és ezt a ragályt” - mondja Tarrou, Camus egyik rejtélyes figurája. Éppen Tarrou vallomásából derül ki, hogy itt szó van minden olyan ideológiáról, amely gyilkossá válik, amelyik legitimizálja ellenfelei kiirtását. Camus nem ír részleteket, de nyilvánvalóan egy 56-os forradalomra is utal, amikor Tarrou Magyarországon végignéz egy kivégzést, ugyanis ő azon kevesek egyike volt, aki kiállt a magyar forradalom mellett, elítélte a szovjeteket, sőt egy esszét is írt erről.

A regénybeli város lakói ugyanúgy, ahogyan ez mindig lenni szokott két szélső csoportba osztódnak: voltak akiket a félelem motivált, és voltak, akiket a segíteni vágyás.

A mű egyik legérdekesebb kettőssége a jezsuita atya két prédikációja. Az elsőt a pestis kitörésekor mondja el. Dörgedelmes prédikáció ez, amelynek lényege, hogy a járvány Isten büntetése, amit megérdemeltek. Így kezdi: „Testvéreim, a balszerencse utolért benneteket, testvéreim, megérdemeltétek!... Ha most odajutottunk, hogy a pestis veletek néz farkasszemet, az annak a jele, hogy elérkezett a pillanat, mikor magatokba kell szállnotok.  – moraj futott végig a gyülekezeten egészen a templompitvarig."

Amikor azonban a vizsgálóbíró kisfia megbetegszik, betegágyánál összegyűlik mindenki, a kísérleti szérumot gyártó öreg orvostól a papon át a városban rekedt újságíróig. A kisfiú haláltusája szinte mindegyiküket alapvetően megváltoztatja. A gyerek halála után Paneloux tart egy újabb prédikációt: "A pap ezúttal szelídebb és megfontoltabb hangon beszélt, mint az első alkalommal, s a jelenlevők több ízben észrevettek bizonyos tétovázást az előadásában. Még különösebb volt, hogy már nem azt mondta, hogy „ti”, hanem azt, hogy „mi”...Testvéreim – szólt Paneloux, –

az istenszeretet terhes szeretet. Teljes odaadást követel tőlünk,

személyünk megvetését. De csak ő képes eltörölni a gyermekek szenvedését és halálát, s csak ő teheti ezt szükségszerűvé, hiszen megérteni ezt lehetetlen. Ilyesmit csak akarni lehet. Lám, ez az a nehéz lecke, melyet meg akartam osztani veletek."

(Forrás:origo.hu és A.Camus: A pestis)