Az ünnep előtt kimentünk a temetőbe édesanyám sírjához.
Az autóban ültünk – három lány, egy unoka és apukám. Azonban ahogyan haladtunk, egy zsákutca tábla volt a szokásos útvonalon, balra kellett kerülnünk, de már nem tudott apukám megfordulni, mert előttünk is, mögöttünk is voltak ebben a szűk fordulóban. Ott álltunk beszorulva, és vártuk, hogy a mögöttünk levő hátra tolasson, de ő nem ezt tette, hanem letekerte az ablakot, és elkezdte kiabálni, hogy milyen az anyukánk... Nem írom le most a jelzőt. Végül a zsákutcába behajtottunk, és úgy fordultunk vissza. A többszöri kanyarodás közben ezt mondtam: remélem, most boldog ez az ember. Apukám meg azt mondta, hogy ő nem mond semmit, mert nem szokott ilyenkor jelzőket használni. És nevettünk. Valahogy jó kedvvel voltunk együtt. Mégis olyan különös volt, hogy anyukánk szidása ilyen könnyen kijött anyák napja előtt valakinek a száján, és ugyanakkor jó érzés volt, hogy nem hatott ez ránk.
Van egy nagyon szép Pilinszky vers, ami eszembe jutott: az Átváltozások. A hold képével írja le, hogy aki közel van, voltaképpen távolodik. Minden anya állandó nehézsége, hogy távolodást is megél a gyerekei nevelése közben. És így vagyunk mi emberek az Istennel is: "Egyiptomból hívtam ki fiamat. Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak" (Hóseás 11,1-4) Folytassuk a verset: "Távolodol. De hiszen lány vagy, hát közelítesz..."
Isten nagyon-nagyon közel szeretne hozzánk kerülni. A szívünkbe vágyódik és nem az eszünkbe. Minden pillanatunkban jelen van, és szeretné, ha megnyílna a szemünk arra, hogy észrevegyük Őt. Szeretné, ha nem katonákként járkálnánk, ítélőkként a saját életünkben. Én magam is, annyiszor lelkifurdalással kutatom magam. Mit rontottam el? Jaj, mi lesz! Sokunk gondja ez, azt hiszem, hogy Istent nemhogy nem szülőnek látjuk, hanem inkább valami kamerának, aki folyamatosan pásztáz minket, és ha valami gond van, mozgást érzékel a műszer, akkor jelenti az őröknek, akik nyilván majd lecsapnak rá. A legnagyobb baj nem is az, hogy ezt gondoljuk, hanem hogy észre sem vesszük azt, hogy ezt gondoljuk. Úgy méricskélünk, úgy beszélünk Istenről, mint aki távolról és szenvtelenül néz minket. Folyton azt lesi, hol vétettünk, és ha nem azt tesszük, ami az elvárt, akkor büntet. Az élet legnagyobb feladata, hogy Istent meglássuk, hogy kinyíljon a szemünk arra az Istenre, aki valóságos és igaz, aki kicsit olyan is, mint egy anya.
A Bibliában szerepel ez: Isten szeretetében arcához emeli népét. Ez egy megdöbbentően szép kép. Emlékszem, amikor megszülettek a gyerekeink, és a császár műtét után az arcomhoz tették, érezhettem azt a csepp csodát. Ilyenkor nincs min gondolkodni, nem tudunk mit szólni, csak érez az ember. Élet született! Ott van ebben a képben az is, hogy Isten felemeli népét a maga szintjére, pedig hol vagyunk mi ettől! Isten fiakká, fogadott gyermekekké tett bennünket, arcához emelt, mert Isten irgalmas.
Az ószövetség nyelvén ez azt jelentette, hogy olyan, mint az anyaméh (ez az irgalom szava héberül). Jól kucorodjunk be, mert nincs túlságosan sok dolgunk ebben az életben. Szabad rúgkapálni, szabad püfölni belülről, jó meleg van, nem rajtunk múlik az élet! Isten irgalmából élünk, és nem a magunk jóságából, nem a magunk tetteiből, ügyességéből.
Sajnos, valami miatt az egyházi közösségek szinte gyűjtik azokat az embereket, akik tele vannak szorongással, akik állandóan magas léceket tesznek fel, és félnek, hogy leverik. Nincs jól ez így... Szépen megtanuljuk a leckét, tesszük azt, amiről úgy érezzük, hogy tennünk kell, de mindeközben vajon hol vagyok én? Hol van a szívem? Kicsit elmélkedjünk el ezen a képen: Isten anyaméhében élünk... Az igazság képe egy mérleg: jobbra-balra billeg. Isten viszont magának igényli a mérlegelést. Majd ő méreget bennünket, ha akar, de Ő azt kéri, hogy irgalomban éljünk.
(Kép: Pablo Picasso: Mother and Child,)
