Az online misék kapcsán formálódó közös gondolkodás során érdemes figyelembe venni, hogy a probléma lényegének kevés köze van a járványügyi intézkedésekhez.

Az alábbi idézet Kempis Tamás Krisztus követése című írásában szerepel (azon belül a 4. könyv 1. fejezetének VII. pontjánál olvasható – Pázmány Péter a Biblia mellett ezt a kiadványt ajánlja leginkább a keresztény hívek kezébe). Egészen mélyről kellett előásnom a felvetést, ugyanis nem mostanában, hanem 22 éve olvastam, nem is magyar nyelven, mégis ez visszhangzik bennem napok óta, különösen az online misék "lehetősége" kapcsán.

Két írás is megjelent e témában nemrég a SZEMlélek felületén: az egyiket egy laikus írta, akinek saját kérésére nem közöltük a nevét, a másikat értékmagazinunk szerzője, Hodász András katolikus pap. A két cikk látszólag ellenpontokat fogalmaz meg, valójában azonban nagy egyetértésben állítják, hogy valami nincs rendben a katolikus egyházban, Magyarországon mindenképp. Nem ők az egyetlenek, ugyanis jelentős hatást váltottak ki ezek a gondolatok, rengetegen megosztották, sokan hozzászóltak, s a szerkesztőségünkhöz eljutó információk alapján a hazai klérus köreiben is intenzív belső dialógust eredményezett e cikkek megjelentetése. A magam részéről nem szeretném egyik fél gondolatait sem részletesebben kommentálni – megtették ezt már olvasóink –, nem a kamera valamelyik oldaláról szólnék hozzá az eseményekhez. Inkább arra keresem a választ, vajon mit szólhat mindahhoz Jézus, amit mi így, együtt, laikusok és klerikusok egyházként megvalósítunk.

Egyrészt meggyőződésem, hogy ideális esetben nem sok keresnivalója van egy ilyen polémiának a nyilvánosság terepein. Hogy mégis itt fogalmazódtak meg a szentségek kiszolgáltatása és a járványügyi korlátozások összefüggésének dilemmái, arra utal, hogy nincs igazán megfelelő terepe az egyház tagjai közötti érdemi – András atya szavaival élve – kooperációnak. Ezt a fájó hiányt sokan régóta tapasztaljuk, a legkevésbé sem a koronavírus idézte elő, legfeljebb felszínre hozta. Könnyű lenne most laikus oldalról a papság felé mutogatni, nem is lenne teljesen alaptalan a pásztoroktól elvárni, hogy aktívabban és figyelmesebben kommunikáljanak a nyáj felé, ha már ők a pásztorok... De nem felelőst szeretnék keresni, inkább a megoldás után tűnik helyesnek kutatni.

Kifejezetten hálás vagyok az olvasói levél szerzőjének, amiért a fenti idézet szellemében annak a vágynak ad hangot, hogy ne elégedjünk meg félmegoldásokkal, hanem kreatívan keressük a szentségekhez járulás lehetőségeit. Bevallom, pár éve talán még magam is megfogalmaztam volna ilyesmit, de mostanra számos tapasztalattal "gazdagabban" (ami inkább szegénységet eredményezett)

beletörődtem a rendszer sajátosságaiba, s elfogadtam, hogy egy darabig nem lesz itt se gyónás, se áldozás.

Ugyancsak köszönettel tartozom Hodász Andrásnak, amiért a provokatívan feldobott labdára asszertív választ adott, amely az önkritikától sem mentes. Nem klasszikus papi reakció, sokan hozzá tudnánk szokni ehhez a stílushoz.

Hogy képbe kerüljek ebben az egész témában, felhívtam néhány pap barátomat, de az a kép, ami ezáltal kirajzolódott előttem, nem igazán a tisztázást segítette elő. – Mindenféle magánakciók zajlanak, zavaros helyzet alakult ki – közölte egy vidéki plébános. Olyannyira nem tudta, mi a helyes teendő részéről aktuálisan, hogy felhívta néhány paptestvérét. Egyikük azt felelte neki, ő mindenkit megáldoztat, aki ezt külön kéri. Egy másik katolikus lelkipásztor teljesen elzárkózott ilyesmitől, szerinte "ott van a lelki áldozás". A megkérdezett plébános mégis világosabban tudja már, mi a feladata szentségkiszolgáltatás terén, mert – nem zárja ki, hogy a SZEMléleken közzétett cikkek hatására is – körlevélben tájékoztatást kapott a püspökségétől, miszerint ha a pap és a hívő is ott van a nyitott templomban, akkor ki lehet szolgáltatni az Oltáriszentséget. Ez a plébános szerint nem találkozik ugyan az MKPK 637/2020. számú, 2020. március 17-én kelt rendelkezéséhez kiadott liturgikus mellékletében foglalt kijelentéssel, miszerint "kivételes (és csakis kivételes esetben!) megengedett az áldoztatás", de innentől saját püspöke utasításait követi.

Maga Hodász András is – az előszállási plébánoshoz hasonlóan – a kezdeményezőkész papok közé tartozik. Olyannyira, hogy az április 26-án bemutatott, online közvetített szentmise közepén arról tájékoztatta a nézőket, hogy mikortól lesz a templomban aznap áldoztatás (az egyházközséghez tartozók számára). Azt saját maga mesélte el legutóbbi írásában, hogy miként hívtak rá rendőrt, amikor közgyónásra biztosított – a hatósági korlátozások és egyházi szabályozás keretein belül – lehetőséget.

Az összkép nagyjából úgy fest mindezek alapján, hogy lehet is gyónni és áldozni, meg nem is. Attól függ, hogyan áll hozzá a helyi klerikus és/vagy mennyire kérlelik ezt a hívek. Ami a magánakciókat illeti, két olyan szentségkiszolgáltatási esetről is értesültem az elmúlt napokban, amelyek kapcsán az érdeklődésemre tájékoztatást adók hozzátették: erről ne számoljak be, nehogy mások megtudják.

Ilyenekről értesült egy másik katolikus pap is, aki határozottan ellenzi az efféle – saját szavaival élve – "partizán akciókat". – Tisztességtelen az ilyen bennfennteskedés.

Ha már Isten Egyházában is barátsági, ismeretségi alapon járnak a szentségek, akkor nagy baj van – fogalmazott. Szerinte vagy minden hívőre vonatkozik egy szabály, vagy senkire.

És innentől kezd érdekessé válni a kérdés, hogy vajon mit szólna mindehhez Jézus. Ehhez szeretném felidézni Szent Pál apostol hasonlatát, amelyet a Korintusiakhoz írt első levelében fogalmazott meg. Az alábbi részlet a 12. fejezetben olvasható (12-27. versek).

Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ez a test, az egyház jelenleg szenved – merthogy vannak tagjai, akik szenvednek. Lehet, hogy a kéznek, legalábbis néhány ujjnak, netán a nyaknak nem fáj az, amit megélünk, de igenis vannak olyan tagok, testrészek, amelyek úgy érzik, tehetnénk valamit, mégsem tesszük meg. Ne áltassuk magunkat, ismétlem: ez a szenvedés nem a karanténról szól. Hanem arról, hogy valódi testként működünk-e mi, akik az egyházat alkotjuk. A járvány nem tett mást, mint az általa előidézett korlátozások révén kérlelhetetlenül őszinte türköt állított elénk.

Az egyik pap, akivel beszéltem, Tarzíciusz példáját hozta fel kreatív lehetőségként (se a fiatalember nem volt pap, se azok, akiknek elvitte az Oltáriszentséget), gyakorlatilag megismételve az olvasói levél alapgondolatát, társulva Kellermayer professzor felvetéséhez is. Ki tudja, vajon miért nem élünk a laikusok bevonásának lehetőségével, bő fél évszázaddal a II. Vatikáni Zsinatot követően... – Miért nem keressük a jelen helyzetben is megtehető lépéseket ahelyett, hogy azon ügyeskednénk, miként játszhatnánk ki a szabályokat – buzdított cselekvésre a katolikus lelkipásztor.

A címbeli kérdésre mindezektől függetlenül könnyű választ adni, talán túlságosan is egyszerű: dehogy zárhatjuk Jézust karanténba! Ott van mellettünk bármikor, bárhol. Az viszont nagyon is lehetséges, hogy kényelemből, beletörődésből, konfliktuskerülésből elbarikádozzuk magunkat a kegyelmi adományoktól a félmegoldások eszköztárával. Számos példa mutatja, hogy

létezik olyan ösvény, amelyen járva a hatósági szabályok is betarthatóak, s a szentségekhez járulás is legalább feltételesen biztosítható. Egy dolog kell ehhez: spiritusz. Ahol van, ott születnek megoldások. Ahol nincs, ott marad a várakozás, hogy majd valaki más lép valamit, valakik valamikor feloldják a valamit, addig meg a laikusok "így jártak".

Bizonyos szempontból akár még az sem tenne rosszat az egyháznak, ha elhúzódnának a korlátozások, mert így egyre kevésbé úszhatnánk meg annak a kényszerét, hogy választ adjunk a járvány idején felszínre került, régóta fennálló problémákra. Ha pár hét múlva – akár dél-koreai mintára – újra kezdene visszaállni a liturgikus rend a megszokott kerékvágásba, akár legyinthetnénk is, hogy "ezt is megúsztuk". A hitéletet azonban nem megúszni kell, a válságokat nem elsősorban túlélni, hanem átélni vagyunk hivatottak. Összekapaszkodva, egymást támogatva, akár együtt szenvedve működhetünk egy testként.

Hodász András atya iránymutatását megfogadva, feltételezve, hogy megadtuk a kellő türelmet a pásztoroknak, főpásztoroknak – hiszen eltelt egy teljes hónap a nyilvános liturgiák felfüggesztése óta –, eljött az ideje a kooperációnak. Ez lehetne maga az a bizonyos megoldás. Ki akadályozhatna meg bárkit abban, hogy levelet írjon saját főpásztorának, arról érdeklődve, hogy hol, mikor és miként járulhat szentségekhez – különös tekintettel a szentáldozásra és a gyónásra? Nem általában, hanem konkrétan... Esetleg miben lehetne segítséget nyújtani, hogy az Oltáriszentség eljusson azokhoz, akik részesülni szeretnének a szentáldozásban? Nem általában, hanem konkrétan...

Az alábbi listában összefoglaltam a hazai latin szertartású katolikus egyházmegyék vezetőinek nyilvánosan közzétett elérhetőségét. Csak egy e-mail, nem kerül semmibe, ám akár sok gyümölcsöt is eredményezhet.

Zárszóként következzen néhány reakció, amelyek a témában közzétett, fentebb említett cikkeinkre érkeztek.

Az olvasói levélre:

Hodász András atya írására:

(Nyitó illusztráció forrása: MythAddict Twitter-oldala)