Rövid időn belül nagy és változatos reakciócsokrot eredményezett egy olvasónk levele – a témához katolikus lelkipásztor szerzőnk is hozzászól.

Nem szeretném, hogy rossz szájízű vita alakuljon ki, és főképp nem akarom, hogy úgy tűnjön, a sajtón keresztül felelgetünk egymásnak, de a Szemlélek értékmagazin felületén megjelent egy cikk Az online mise csapdája címmel, amely kvázi számon kéri rajtunk, papokon, hogy miért nem oldjuk meg valahogy, hogy a hívek tudjanak szentségekhez járulni. Az írás komolyan elgondolkodtatott, és megérintett. Nem elsősorban azért, mert burkoltan kollektív kárhozattal fenyegette meg a papi rend tagjait, hanem mert éreztem a sorok mögött megbújó őszinte, sürgető kétségbeesést. Hadd reagáljak hát, lecsapva azt a bizonyos labdát.

Első gondolat:

teljesen egyetértek azzal, hogy a híveink kollektív megfosztása hónapokon át a szentségek megerősítő kegyelmétől, még akkor is, ha ez kényszerűségből történik, rettenetes és beláthatatlan katasztrófához vezethet.

Persze ez nem példa nélküli az Egyház életében, hiszen nem volt minden korban általános szokás a rendszeres gyónás és a heti szentáldozás. De mióta az életünk része, és tapasztaljuk a szentségek gyakori vételének kegyelmi hatásait, mindannyiunk számára egyértelmű, hogy elsődleges prioritás kell legyen a helyzet megnyugtató megoldása. Amit jelenleg tudunk tenni, ténylegesen nem a legtökéletesebb megoldás, hiszen én sem szeretek kamerának prédikálni, de hát nem mi csináltuk a járványt, és nem mi vezettük be a kijárási korlátozást. Mi pusztán az adott helyzetből próbáljuk kihozni a legtöbbet (amúgy nem csak a görögkatolikusoknál, nálunk is engedélyezve van a gyóntatás és a szentmisén kívüli áldoztatás, sokan csinálják, csináljuk is! Tessék, kérem, felháborodás előtt tájékozódni).

Második gondolat: türelem.

Bármennyire is hangzatos hivatkozni a nagy világjárványokra az elmúlt évszázadokból, az nyilvánvaló tény, hogy a mi életünkben még nem volt ilyen. Ezért jogos a tanácstalanság, az útkeresés az egyházi vezetés részéről.

Ráadásul – ahogy egy korábbi cikkben írtam már – akkoriban még fele ennyire sem értették a járványok terjedésének természetét. Úgy könnyű összezsúfolódni a templomokban, hogy nem tudod, mennyire veszélyes dolgot művelsz. A vértanúság gondolatának felvetése jogos lehet, de hadd tegyem hozzá, hogy ebből a szempontból sem tiszta helyzet ez. Lehetek vértanú, bemehetek a haldoklók közé a kórházba, hogy kiosszam a szentségeket, vállalva a kockázatot. Ám ha áldoztatást szervezek, akkor igazából nem az én életemet veszélyeztetem, hanem mindenki másét. Ez pedig nem vértanúság kérdése, hanem a “Ne ölj!” parancsolat elleni vétek. Szóval fogalmunk sincs, hogy mit lehet és mit kell tenni. Mi az, ami lelkiismereti kötelesség, és mi az, ami vétkes felelőtlenség. Az én plébániámon folyamatos egyeztetés zajlik a munkatársakkal, és gyakorlatilag minden egyes ötlet, ami felmerül, automatikusan magával vonzza a második gondolatot: szabad ezt? Nem túl veszélyes ez? Mit teszünk, ha mi leszünk a következő járványgóc a felelőtlen döntésünk következtében? Hogyan számolunk el a lelkiismeretünkkel? Tudvalevő, hogy nálunk minden vasárnap közvetítünk misét, eddig nincs is kérdés. De szabad-e 3-4 embert idehívnom, hogy kezeljék a kamerákat (ennyire van ugyanis szükség)? Jó-e, ha van diakónus, ha vannak ministránsok? Bizonytalanságunkat jelzi, hogy először úgy gondoltuk, legyenek ministránsok váltottan, majd, hogy inkább mindig ugyanaz a két ember. Aztán már ott tartunk, hogy inkább csak a nagy ünnepeken jöjjenek ők is.

És szabad áldoztatni? Ha igen, milyen módon? Mi azért megoldjuk, ahogy említettem, de kapunk is érte rendesen hideget és meleget...

Hogy mennyire bizonytalanok még a világi hatóságok is, azzal kapcsolatban, hogy mit szabad tennünk, jól mutatja egy történet, ami éppen velünk esett meg. Nagypénteken ugyanis szerveztünk egy szabadtéri keresztutat a templom körül, közös bűnbánati liturgiával és általános feloldozással egybekötve. El is jöttek 35-40-en (tehát bőven száz fő alatt), egymástól megfelelő távolságra, legtöbb emberen maszk. Mégis kihívták ránk a rendőrséget. Amikor megérkezett a két járőr, odamentem hozzájuk beszélni. Az én álláspontom a következő volt: betartjuk az előírt távolságot, ráadásul a kijárási korlátozás kivételeinek taxatív felsorolása külön említi a hitéleti tevékenységet – tehát nem járunk tilosban (ráadásul nem is közterületen vagyunk, hanem a templomkertben). Ezzel sikerült annyira elbizonytalanítanom szegény jardot, hogy telefonos segítséget kértek a központból, de ott sem tudtak nekik választ adni. Szóval tegye fel a kezét, aki tudja, hogy pontosan mit szabad és mit nem!

Harmadik gondolat: kooperáció, testvérek, kooperáció! Papnak lenni sok szempontból nem könnyű. Nem panaszképp mondom, hiszen tudom, hogy egyrészt mi választottuk, másrészt a házasság sem nonstop hawaii nyaralás. Ami viszont kétségkívül nehézség a mi szakmánkban, hogy kihelyeznek bennünket egy vadidegen helyre, ahol rögtön olyan dolgokat várnak el tőlünk, amihez sem képzettségünk, sem tehetségünk nincsen. Mert például megtanítanak minket prédikálni, de a könyvelés, a templomfelújítás, sőt, a cégvezetés (hiszen a plébánia lényegében egy cég) nem szerepel a tantárgyak között a szemináriumban. Mindehhez társul egy általános és kizárólagos felelősség – egyszerűen szólva bármi van, engem vesznek elő. Az én megoldásom erre a problémára, hogy minden kérdésben törekszem a kooperációra, azaz egyeztetek azokkal, akik jobban ismerik a plébánia sajátos helyzetét, hiszen évtizedek óta itt vannak, és esetleg jobban értenek a fentebb felsorolt szakterületekhez. Ezt a kooperatív hozzáállást az első pillanattól fogva szorgalmazom, sőt elvárom. A cikk írójától is sokkal szívesebben vettem volna 6-8 kreatív ötletet, ami megvalósítható a jelenlegi helyzetben. Azt gondolom, belerázódunk lassan a dologba, de azért – legyünk őszinték –

a legtöbb papnak most kell megtanulnia, hogy mi az az online világ, hogyan kell videobeszélgetést indítani, ilyen platformon hittant tartani, munkatársi megbeszélést vezetni, és szentmisét élőzni. Arról nem is beszélve, hogy a cölibátus és a paphiány miatt a legtöbben egyedül vagyunk a plébániákon (szemben a néhány évtizeddel ezelőtt még általánosan jellemző papi közösségekkel), ami a social distancinggal és esetleg egy már alapból meglévő szorongással nem túl egészséges kombó.

Könnyen vezet bezárkózáshoz, kétségbeeséshez, tehetetlenség érzéshez. Nagyon együtt tudok érezni azokkal az atyákkal, akik számára ez így már szinte elviselhetetlen érzelmi teher. És nincs, akivel megossza, nincs, aki mellette álljon. Éppen ezért javaslom, hogy aki azt szeretné, hogy a papja többet és aktívabban tegyen a jelen helyzetben, kezdje egy barátságos “Hogy vagy?” kérdéssel, sőt, esetleg a “Miben tudok segíteni?” is jó lehet. A számonkérő és kioktató hangnemet én a jelen helyzetben nem tartom produktívnak.

Az Egyház mi vagyunk. Hívek és papság együtt. Az fog megvalósulni, amit közösen megvalósítunk. Nehéz helyzetben vagyunk mindannyian, és hogy mi volt vagy lett volna a jó megoldás, valószínűleg csak évek múlva lesz világos számunkra. Egyet tehetünk: összefogunk, együtt gondolkodunk, és mindenki beleadja azt, amihez ért. Így van esély a legjobban kijönni a dologból.

(A nyitóképen Hodász András atya látható online közvetített szentmise közben. Forrás: az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia közösségi oldala)