A veszteség szó azt a képet takarja, amikor az ember kezéből kivesznek valamit, ami az övé volt. De a bibliai szóhasználatban az elveszít szó mögött inkább a csökkenés képe áll.

Azért jöttél, hogy elveszíts minket? - kérdezik az ördögök egy bibliai történetben. (Márk 1,24) Tönkre akarsz minket tenni? Nem csak ők, emberek is érzékelték néha azt, hogy Jézus el akarja őket veszíteni. 

Ha most életünk veszteségeire gondolunk, talán egy kép segíthet:

Olyan ez, mint amikor a búzát csépelik. A cséphadaró ide-oda üt, mert a szemeknek ki kell esniük. El kell veszíteniük eddigi, kalászhoz való tartozásukat azért, hogy most már a leendő kenyér alapanyagává legyenek. Minden veszteség, amely ebben az életben minket ér, egy-egy ilyen átváltozás, akár akarjuk, akár nem. Gyászolókkal is megtörténik a "cséplés", mert teljesen érthetően, nem tudják elfogadni a halált. Olyanok is vannak, akik beleőrülnek a gyászba. Sokan belebetegszenek, vagy rossz döntések-, kapcsolatok sorozatába menekülnek, vagy éppen elkezdenek iszogatni. Ezek mind válaszok a változásra: azt mutatják, hogy veszteségeinkben a "cséplés" elengedhetetlen. Ki kell potyognia a magnak.

Minden veszítés ezt jelzi: ha akarjuk, ha nem, változásra van szükségünk. Ott kell hagynunk azokat a merev kereteket, elképzeléseket, amikben eddig éltünk.

Azért jöttél, hogy elveszíts minket? A Biblia nyelvezetében, a korszak képével élve: az ördögök kérdezik ezt. De választ nem olvasunk. Jézus nem mond erre semmit sem. Azért nincs válasz, mert minden, amit elveszítünk, amit meg akarunk szüntetni a földön, újból feltámad. Ha egy ilyen harcba bocsátkozott volna, akkor többszörös erővel visszatértek volna a gonoszok. Olyan ez, mint a lefojtott, ledugózott üvegben forró bor: nem maradhat egyben. Jézus nem veszített el semmit. Az Isten nem szüntet meg semmit, hanem mindig csak növel. Isten, de az élet alaplüktetése is ez: ha bármit elvesz, ad is helyette.

Péter egyszer azt mondta Jézusnak, amikor szenvedéseiről beszélt: "Uram, nem eshetik ez meg veled!" Hát hogyan érhetne téged ekkora veszteség? A dolgoknak nem ez a rendje! Hanem az, hogy te, aki erős vagy, aki gyógyítasz, aki vihart csendesítesz, majd szép lassan az egész világot lecsendesíted és meggyógyítod! Jézus pedig ezt válaszolta neki: "Távozz tőlem Sátán!" Mintha az lenne az ördögi, amikor kategóriákba, skatulyákba zárjuk Istent.

Úgy tűnik, hogy az Isten-ellenesség az, amikor megszabjuk, hogy mi az, amire szükségünk van, és mi az, amire nincsen. Pedig aki veszít, az még nem azt jelenti, hogy összetörik.

Magyarul ezt jól értjük: nem történt nagyobb baj, minthogy elveszített valamit. Az az ördögi, amikor engem magam "veszít el" a veszteség. Az az ördögi, amikor elhitetik velünk, hogy a boltokban van a boldogság, és ha egy kincs elromlik, akkor véged van.

Valójában az életünk minden egyes történése olyan, mint a búzaszem életének alakulása. Folyamatosan verik ki dolgainkat a kalászból azért, hogy kenyérré legyenek. Így öregszünk meg. Így adjuk át hajunk színét, majd bőrünk feszességét, majd emlékezetünket, később járásunkat, és szép lassan mindent, de mindent - a cséphadarónak. Lehet ez ellen lázadni, de akkor is átalakulunk. Lehet vitatkozni Jézussal a szenvedésről és a halálról, néha szükséges is ez, de a vége mégiscsak az lesz, hogy mindannyian megyünk vele. Mégiscsak jobb az, ha a kalász odaadja szemeit, és kenyérré alakul át.

Hányszor mondtam én is az életben, hogy nem adom! Négyéves koromból emlékszem arra, hogy a születésnapomra sok vendég jött el, és szinte nem jutott a saját tortámból. Azt gondoltam magamban: nem adom! Aztán volt egy játékbabám, amit elvett a nővérem: nem adom! Aztán szerelmek jöttek, lakások, közösségek, annyi minden, amire azt kiáltottam magamban: nem adom! De az Úr elvette őket így is meg úgy is. Talán most már azt is ki tudom mondani: Isten keze volt ezekben mind. Ezek a veszteségek nem löktek el Istentől, hanem leegyszerűsítették az életet.

Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Nem. Jézus soha nem azért jön, hogy elveszítsen, hanem azért, hogy átalakítson.