Jelentős segítséget nyújt a járvány kényszere ahhoz, hogy felfrissüljön a számos tekintetben megmerevedett egyházi struktúra.

Talán meglepőnek tűnhet a kijelentés, mégis vállalom: a katolikus egyházban óriási innovációs potenciál rejtőzik. A bizonyíték nem más, mint maga az egyháztörténelem, amely két évezred alatt igazolta, hogy nincs az a rendszer, kór, eszme, hatalmi törekvés, netán más vallás, amely képes lenne véget vetni ezen intézmény fennállásának - tiszteletben tartva, de a helyén kezelve az egyházszakadások tényét is. Ekkora korszakot átívelő fenntarthatóság elképzelhetetlen belső megújulási képesség nélkül. Kár volna elkendőzni, hogy gyakran akadtak mélypontok, válságok, ám gyakran épp ezek készítettek elő valami újat, ami nem szakított ugyan az alapokkal, mégis kor-szerűvé tette, a kor társadalmához igazította az evangélium képviseletét, megélését.

Itt van nekünk most ez a koronavírus, s amióta rákényszerültünk vallási szokásaink jó részének feladására, nem győzzük kapkodni a fejünket, jórészt örömünkben. A püspökök közössége hirtelen elkezdett rendszeresen és közéleti utalgatások helyett végre kifejezetten hitéleti témákban kommunikálni a hívekkel, maguk az egyházi vezetők is végre használni kezdték az egyébként sok éve rendelkezésre álló korszerű információs eszközöket és módszereket, mindez pedig azt is magával hozta, hogy a klérus nem tudja tovább kerülgetni a forró kását: laikus segítők nélkül ez a "műsor" aligha jöhetne létre.

Sokáig lehetne sorolni a példákat autós gyóntatástól házhoz menő Jézuson át a korunk Tarzíciuszainak aktivizálását célzó akadémikusi felvetésig, ám mindezek lényegi koncentrátumát akár egyetlen helyen is megtalálhatjuk hazánkban.

Honnan is jöhetne a megújulás szele, mint az ezernél is több éve fennálló bencés főapátságból...

Eleve fontos gyakorlati adalék az immár a közbeszéd terepeire is kimerészkedő cölibátus-vita kapcsán az a tény, amit a videós közvetítéseknek köszönhetően az egész világ láthat: a közösségben élő pap akkor sem magányos, ha nincsenek hívek körülötte. Míg a katolikus papok többségének egészen új típusú kihívásokkal kell megküzdenie, a szerzetesek élete jóval kevésbé zökkent ki az otthonmaradás miatt a normál kerékvágásból. Az "üres templom" a pannonhalmi bencések esetében nagyjából 20 fő jelenlétével azonos, ami tagadhatatlanul messze van az ürességtől, egyedülléttől. Ez a kimondatlan üzenet legalábbis dilemmát vet fel a "magányos harcosként" a plébániai végeken szolgáló papok kontrasztjában arra vonatkozóan, hogy talán nem is a cölibátus meglétéről, avagy feloldásáról kellene szólnia a jövőbe mutató diskurzusnak, sokkal inkább a helyére kellene tenni a kirakós elemeit.

Az oltár "megfordulása" is célszerű megoldás: arra fordul a főcelebráns, amerről a résztvevőkkel együtt körül tudja állni az áldozati asztalt.

Ennél is szembeötlőbb az, amit a liturgia folyamán az úgynevezett "hívek könyörgése" résznél művelnek járvány idején (is?) a bencések. Nem ők az egyetlenek, de náluk igazán kirívó, hogy a valahol központilag előre legyártott, rendszeres templomlátogatók által szinte már kívülről fújt fohászszövegek helyett valódi, aktuális, az imádkozó szívéből fakadó kérések hangzanak el. Így történt, hogy Virágvasárnaptól kezdve napjainkig Isten oltalmába ajánlották már a takarítókat, bolti eladókat, természetesen az orvosokat, ápolókat, sőt, még az újságírókat, hírvivőket is. Egészen megdöbbentő volt Húsvétvasárnap az utolsó, szinte véget nem érő könyörgésfolyamatot hallgatni, ami valójában a mise elejétől a főapát felszólítására interneten beküldött könyörgések felolvasása volt.

Hát nem erről kellene szólnia a szentmisének? Előre gyártott kérések és szokásválaszok helyett hagyni felszínre jönni, ami az adott közösség tagjaiban működik, ami számukra fontos, ami róluk szól? Valóban bekapcsolódni, valóban ünnepelni...

Az egészben az a megdöbbentő, hogy épp a távolság, a személyesség hiánya kellett hozzá, hogy felfedezzük a közvetlenség, a személyesség fontosságát, éltető voltát.

Vigyázó szemünket a nagy infóáradatban érdemes ebben az időszakban Pannonhalmára is vetni, s ami helyes és hasznos, azt saját közösségeink mindennapjaiba most és a járvány elmúlását követően beépíteni.