Szenvedélyes életünktől megfosztva közelebb kerülhetünk Krisztus szenvedéséhez. Ez ad életet nekünk.

A keresztút nem veszteség. Odaadjuk azt, ami az életünkben amúgy is jön és megy.

Gyönyörűek azok a jelenetek a passióban, amikor Jézus hallgat. Nincs mit mondania. Egyszerűen megy a dolog a maga útján. Még ha szörnyűséges is az út.

Jézus egyszerre passzív aktív. Vele, a kiválasztottal csupán megtörténik a passió, mégis Ő viszi a keresztet.

Sokszor menekülünk abból a valóságból, amiben élünk. Néha azért, mert az, ami velünk történik, egy olyan emlékre utal, ami éppen nem is jut az eszünkbe. Mégis felszisszenünk, mert a lelkünk visszamegy ahhoz a régi élményhez, és valójában nem arra reagálunk, ami a jelenben van, hanem arra, amire a jelen emlékeztet.

A keresztút az abszolút jelenbe hív. Itt és most viszem a keresztet. Ő itt és most szeretne velem, velünk találkozni. Itt és most kéri, hogy egónk helyett bele kapaszkodjunk, mert így igazán biztonságban érezzük magunkat.

Ezek a mondatok az alábbi kisfilmből vannak, melyben Miletics Katalin Jankával beszélgettem.

Ő készítette el idén a bakonybéli bencések számára azt a keresztutat, amely a kisfilmben látható, és amelyről beszélgetünk:

 

Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes