A növekvő világjárvány kezelése új gondolkodásmódot igényel, méghozzá gyorsan.
Joshua Gans a stratégiai menedzsment professzora, a Torontói Egyetem Rotman School of Management műszaki innovációs és vállalkozási igazgatója. Az alábbiakban az általa készített tanulmány lényegét mutatjuk be. Először az econfip-on tette közzé cikkét, amely a befogadó gazdaság és társadalom mellett elkötelezett tudományos közgazdászok hálózata.
Ez az írás a koronavírus hatásairól szól. Eddig talán még nem sokat érzékeltünk belőle, de nagy kihívások várnak ránk. Kettő van: (1) minimalizálnunk kell a világjárvány rövid távú (idei) hatásait, és (2) minimalizálnunk kell a világjárvány középtávú (az elkövetkező néhány év) hatásait. A kettő sajnos ütközik egymással. Vagy az egyik, vagy a másik teljesül. Épp ezért meg kell találni az optimális arányt a kettő között. Ennek érdekében az a helyes mentalitás, ha úgy gondolkozik mindenki, mintha háború lenne – különösen a kormányok.
A koronavírus görbe lapítása nem elég, ráadásul nagyon költséges
Mostanra már mindenki hallotta a fő választ a világjárványra: lelapítani a görbét. Ezt szépen leírják egy olyan diagramon, mint ami nyitóképünkön is látható (a SZEMlélek saját grafikája).
Az elképzelés az, hogy csökkentsük a fertőzöttek számát, de ami a legfontosabb, csökkentsük az egy időben (!) megbetegedettek számát. Ez azért fontos, mert nagyon nehéz és egyben nagyon költséges egyszerre nagy számú beteg ellátása. Amint azt a fenti ábra is mutatja, valójában az egészségügyi rendszer kapacitása szabja meg a lehetőségeket. A lényeg az, hogy az egyidejű esetek száma ne haladja meg az egészségügyi ellátórendszer szaggatott vonallal jelzett kapacitását. Amint azt Olaszország megmutatta nekünk, az emberek alapvetően azért halnak meg, mert kapacitás hiányában nem kaphatnak kórházi ellátást. Ha a fertőzés aránya túl magas, az egészségügyi kapacitás hirtelen túlterheltté válik, és az orvosok abba a helyzetbe kerülnek, hogy választaniuk kell: kin tudnak segíteni és kin nem, magyarán: ki fog élni, és ki fog meghalni.
Mostanra ez az üzenet már világos a legtöbb ember számára, és minden csatornán azt szajkózzák a politikusok és a szakemberek, hogy ezt miképpen lehet elérni. A kézmosás, az utazási korlátozás és a társadalmi elhatárolódás mind erre irányulnak.
Ennek azonban megvan az ára. Először is, a görbe ellapítása megnöveli a járvány időtartamát, hosszabb ideig maradnak érvényben a megszorító intézkedések, amelyek a napi életvitelre és a munkavégzés mikéntjére hatnak. Ez recessziót okoz – a gazdasági tevékenység visszaesik. Nem valami kissé rejtélyes pénzügyi erő miatt, hanem azért, mert úgy döntöttünk, hogy csökkentjük a gazdasági tevékenységet.
Ez valójában jó hír. Most az egyszer ugyanis ez egy mesterséges recesszió, amelyet a közgazdászok kezelni tudnak, és ebben egyet is értenek egymással, de – mint mindig – kérdés, hogy a politikusok számára milyen mértékben elfogadható.
Az is dilemma, hogy a görbét mennyire szabad ellapítani. Gazdasági szempontból a lehető legrövidebb ideig, de ez egészségügyi szempontból nem biztos, hogy kívánatos a jelen helyzetben.
Normál esetben ugyanis a lakosság nagy része fertőzött lesz, majd immunis. A Covid-19-cel szemben kialakuló immunitás még mindig nyitott tudományos kérdés, de tegyük fel, hogy valószínűbb, mint nem. Ha túlságosan lecsökken a fertőzési arány, akkor a lakosság nagy része nem fertőződik meg, azaz immunis sem lesz, és ha véget ér a járvány és megszűnnek az ellenintézkedések, a vírus ismét megerősödhet és új járvány alakulhat ki. Ésszerű feltételezés, hogy csak egyszer akarunk a mindennapi életbe a jelenlegi súlyos mértékben beavatkozni.
Épp ezért az egyén egészségügyi szempontjából nyilván az a jó, ha minél kevesebben betegszenek meg, társadalmilag azonban hasznosabb, ha a többség megkapja a vírust, majd immunissá válik. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nincs többé akadálya a személyes érintkezésnek, azaz visszarendeződhet az élet a normál kerékvágásba. Más szóval, a "csorda-mentesség" elérése jövőbe való befektetés. Mivel jelenleg nincs vakcina, a megfertőződés általi immunitás erre az egyetlen módszer. Az egyén tehát áldozatot vállal a társadalomért. Csakhogy egy hét az ágyban egy dolog. A halál egy másik. Azt viszont még senki nem látja, hogy hogyan lehet elérni, hogy a második kategóriába a lehető legkevesebben kerüljenek.
És most a rossz hír. Az ívdiagram félrevezető. Az ábrának így kéne kinéznie:
Az egészségügyi rendszer kapacitása (sárga vonallal jelölve) valószínűleg alacsonyabb, mint ahogy az eredeti diagram mutatja, és még a lapított görbe is túlnyúlik rajta. Ez országonként eltérő. De itt van egy ábra az 1000 főre jutó kórházi ágyak számáról, hogy képet adjon a problémáról:
(Forrás: Shuhei Nomura, Researchgate)
Egyes országok kapacitása négy-ötszöröse más országokénak (Magyarország ebben a sorrendben a 6. helyen áll, a szerk.). Sőt, valószínűleg országokon belül regionálisan is vannak hasonlóan nagy eltérések. Nyilván az sem mindegy, hogy az ágyak számához hány egészségügyi dolgozó, és milyen színvonalú tudományos és technikai felszereltségű orvosszakmai munka párosul (vajon ebben Magyarország hogyan áll?). De a lényeg: még optimista elképzelések szerint sem tudjuk a görbét annyira ellapítani, hogy az ellátó rendszer kezelni tudja. És a kritikus pillanat gyorsan közeledik. Kanada esetében a legoptimistább előrejelzés szerint is április közepére-végére túlterheltté válik az ellátórendszer. Két változat lehet: (a) kifogy a rendszer a kapacitásból, és nagy arányban meghalnak az idősek, vagy (b) összezúzzuk a görbét, nagyon drasztikus intézkedésekkel a vonal alatt tartjuk a megbetegedések számát, de jó eséllyel rövid időn belül újra felüti majd a fejét a járvány. Megítélésem szerint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália számára már nincs választási lehetőség, kényszerpályán mozognak a vírus elleni küzdelemben.
Alternatíva: Drámai, azonnali kapacitásnövekedés
A politikai megoldás nyilvánvaló. Ha nem tudjuk eléggé lelapítani a görbét, drasztikusan növelni kell az egészségügyi kapacitást. Amikor Kína új kórházakat épített alig több mint egy hét alatt Vuhanban, ezt csinálták. Úgy tűnik, hogy ennek, és a drasztikus intézkedéseknek hála sikerült megállítaniuk a járványt, de mivel nagyon ellapult a görbe, könnyen lehet, hogy szükség lesz még erre az orvosi kapacitásra. Azonban mit adna most Olaszország, ha ezt néhány héttel korábban kezdte volna el?
Háborús helyzet
Ennek a kapacitásnak a kiépítése új gondolkodásmódot igényel, és gyorsan kell cselekedni. A jó hír az, hogy ez a tudás megvan. A második világháborúban egész gazdaságokat állítottak át a katonai termelésre. Ez úgy történt, hogy felhagytak az erőforrás-elosztás piaci folyamataival, és egy tervezett gazdaság felé mozdultak el. Ezúttal ez az elmozdulás az egészségügyi rendszer kapacitásának ideiglenes és drasztikus bővülése felé kell, hogy irányuljon. A hadseregben – talán nem ilyen léptékben, de – megvan a kritikus tudás.
E célból, úgy vélem, hogy minden kormánynak figyelembe kell vennie a következő politikát:
• A hadsereget helyezik felelősnek az egészségügy bővítéséért országszerte. Ez az összes ágy, orvosi eszköz és a kapcsolódó gyártási kapacitás irányításának átvétele. Nem fizikailag, hanem a tevékenység szervezése és irányítása szempontjából.
• Intézkedéseket kell bevezetni, hogy akit lehet, azt valamilyen hasznos feladat ellátására úgymond besorozzanak. Például ha már bezárták az egyetemeket, akkor az egyetemisták segíthetnek ellátni a rászoruló időseket.
• Minden lehetséges erőforrást mozgósítani kell a vakcina kifejlesztésére és bevezetésére.
Végeredményben ugyanis ezt akarjuk elérni:
És ehhez nem elég a hadsereg, nekünk is katonaként kell viselkedni és engedelmeskedni.
Összeállította: Gundel Takács Gábor
