Annyi minden van bennünk, amivel nem szeretünk foglalkozni.

Biciklizni tanul a fiam, pótkerekekkel. Első tekeréseinél meg-megakad. Dombon felfelé hirtelen nem értette, hogy miért nem megy a pedál. Nagyon mérges lett és indulatának hangot adva üvöltötte, hogy „hülye pedál”. Sok-sok ilyen eset van, amikor szépen el kell magyarázni, hogy a pedál az nem hülye. A kabát sem tehet róla, hogy leesik, ha figyelmetlenül dobjuk a fogasra és úgy általában a dolgok maguktól nem bántanak minket, hanem úgy bánnak el velünk, ahogyan mi bánunk velük.

Értem én, akik azt mondják, hogy legyen lucskos és sáros a gyerek és mindegy minden, csak csinálja, tapasztaljon, de fontos mutatni nekik, hogy milyen következményekkel jár – minden, amit teszünk.

Például ha rángatjuk az ajtót, leszakadhat a kilincs, ha ugrálunk az ágyon, beszakadhat (néha azért lehet – de attól még beszakadhat).Ha elfelejtünk valahonnan valamit elhozni, eltűnhet, mire visszaérünk. Ha sárba lépünk, koszos lesz a cipőnk és tisztítani sok idő és energia is lehet. Ha sokat eszünk, nem mozgunk: hízni fogunk. Satöbbi, satöbbi.

Ha indulat nélkül sikerül a kisfiamnak  elmondani, (ez sem megy mindig) akkor lenyugszik és elfogadja, hogy bizony ő tehet arról, hogy bizonyos dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretné. A hitet fontos odaadni neki(k), hogy igenis irányítható, amit csinálnak és kellő gyakorlással és rendíthetetlen hittel nemcsak a dombon tudnak feltekerni, de a világ tetejének tetejére is felérhetnek. És vigyenek magukkal még egy embert, mert úgy sokkal élvezhetőbb.

Az esetek nagy többségében a balesetek valakinek, vagy valakiknek a figyelmetlensége miatt következnek be és ez a valaki sokszor bizony mi magunk vagyunk. Ezt úgy általában nem jó érzés beismerni, tehernek, szégyennek érezhetjük és sértve és bántva állunk ott a minket kérdőre vonó személy előtt. Az a jobbik eset, mikor érezzük felelősségünk súlyát, amikor még van bennünk beismerés és megbánás. A rosszabb, amikor azonnal eltoljuk és hörögve kiáltunk pedált, kormányt, mindent – rajtunk kívül. Természetesen egy ötéves gyermektől ez még nem elvárható, de húsz felett azért egyre inkább.

De ha egy húszéves azt szokta meg, hogy anyu és apu mindig azt mondogatta, hogy hát ez a csúnya pedál nem megy magától, meg ez a gonosz bokor hagyta, hogy beleessél, és ez asztalsarok megfejelt, akkor bizony igen nehéz erről visszaszokni a saját világunkba. Az iskolában azt hallotta, hogy a tanárok tehetnek mindenről, a tanárok szerint az oktatási rendszer tehet mindenről, a rendszer szerint a rendszer tehet mindenről, pedig  

a Minden szerint meg mindenki tehet mindenről.

Ennek a mondatnak akkora súlya van, hogy cipeléséhez nettó megtérésre van szükség. Istennek ajánlani az életünket, mert Vele gyúrhatunk akkora izmokra, amikkel ezt lehet vinni. Ellenkező esetben marad a világias sárdobálás (akár kereszténynek öltözve), hogy mindig a másik a hibás.

Hatalmas hitelünk van, amit együtt vettünk fel a jövő nemzedékétől. Gyarlók vagyunk keresztben-hosszában, éjjel és nappal és minden hétvégén is, de mindig volt és van kiút.

Nem akarok hinni abban, hogy amiért az elmúlt 70 évben elkezdtük felzabálni nagyfeszültségünkben az egész világot, emiatt most megfőlünk a saját levünkben pár éven belül, mert a többiek nem azt csinálták, amit kellett volna. A világ vezetőire hárított felelősség nem vezet sehova, hiszen nekik jóval kisebb a hatalmuk, mint hinnénk és ők maguk is többre lennének képesek, ha akarnák. Az egymás kölcsönös szurkálása csak a sebeket növeli.

A megkövezni kívánt asszony ott áll kétezer éve. S abban a pillanatban, ahogyan a markunkban tartott követ elhajítjuk, telibe verjük egymást – de ebben is igen jók vagyunk, csak hát évszázadok óta elég unalmas s mi több, igen fájdalmas is minden nemzedéknek.

Közhely, hogy abba lehet hagyni minden pillanatban, hiszen csodálatos és szabad akaratunk van.

De tényleg letehetjük azt a követ, hacsak nem vagyunk biztosak minden kétséget kizáróan önnön bűntelenségünkben.