Nem történik meg gyakran, hogy egy akadémiai székfoglaló beszédet megért egy átlagember. Az még ritkább, hogy egy egész tudományos beszéd arra fusson ki: „Isten lényege a szeretet”. Nem voltam egyedül, aki egyfajta eufóriába kerültem, amikor Csermely Péter akadémiai székfoglaló beszédét hallgattam.

Csermely Péter Széchenyi díjas magyar biokémikus, hálózatkutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Tegnapi székfoglaló beszédét így kezdte: „Mély megrendültséggel állok itt Önök előtt! A tudás, a tehetség, a jóakarat és a szeretet kivételesen nagy mennyisége van itt ma, ebben a teremben. Nagyon sokan üléseket és utazásokat átrendezve, fontos dolgaikat félretéve jöttek el, hogy itt lehessenek ma velünk. Hadd hangsúlyozzam, hogy igen mélyen úgy érzem, hogy mindez messze nem miattam történik. Én ebben a mai történetben csak egy mellékszereplő vagyok. Nagyobb van itt ma velünk Jónásnál, nagyobb van itt ma velünk Salamonnál, és nagyobb van itt ma velünk egy akadémiai székfoglalónál. Hogy ezt mire (pontosabban: kire) értem, az (sokaknak) az előadásom legvégén fog majd csak kiderülni. Újra egyetemi hallgató lettem: másodéves teológus-lelkész hallgató vagyok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen… Nagyon szép út vezetett engem ide. A Centrál Kávéházban egykori kutató diák barátom, Cserép Csongor hívta fel a figyelmemet Avilai Szent Teréznek A Belső Várkastély című könyvére.

Ez a könyv egy gyönyörűséges képet ír le arról, hogy az ember lelke hét, hagymahéj-szerűen egymásba ágyazott szobára osztható, amelyekből a legbenső Jézus, Isten maga. Rádöbbentem arra, hogy addigi életemben már igen sokszor jártam a harmadik szobában, sőt, voltam én már a negyedik szoba küszöbén is, de mindig visszazuhantam az elsőbe. Keresni kezdtem az utat befelé. A szentignáci lelkigyakorlatok nagyon sok benső tapasztalást és bizonyosságot adtak nekem. Rengeteget kaptam. Egy idő után muszáj volt visszaadnom. Ez vezetett vissza abba az angyalföldi evangélikus gyülekezetbe, ahol kereszteltek és ahol konfirmáltam egykoron. Nagy szeretet fogadott ott. Mindez éppen akkor érett össze (micsoda véletlen...), amikor sok évtized után evangélikus egyházam arra a bölcs döntésre jutott, hogy újra megnyitja a kaput a késői elhívású, esti tagozatos lelkész hallgatók felvétele előtt.”

Csermely Péter spirituális útkereséséről a leghitelesebb tanút, saját fiát idézte, aki úgy látta, hogy pozitív változásokat hozott édesapja számára az utolsó három év. „Fiatalabb koromban soha nem gondoltam volna, hogy az öregség pozitív változásokat is tud hozni az ember életében. Nagyon szép dolog megtapasztalni azt, hogy soha nem késő!”

Újra és újra meghat mai korunk valósága, hogy azok az emberek, akik nem az egyházat, mint intézményt, hanem az egyházat, mint a lelkiség bölcsőjét keresik, összekötik a különböző hagyományokat. Hogyan? Avilai Szent Teréz vezetett vissza valakit az evangélikus egyházba? A jezsuitáknál erősödött meg eredeti gyökerében? Igen, éppen a hiteles keresők azok, akik összekötik a lelkiség különböző útjait úgy, hogy saját, igazi gyökerükre találnak.

És lássunk csodát, éppen erről szólt a hálózatkutatásról szóló tudományos okfejtés is: a periféria válasza akkor válik innovatívvá, ha a nódusai kezdenek „összekötögetődni”. A hálózat szempontjából nem jelent innovációt az, ha a központokat még jobban összekötjük.

Abból származik valami megújító erő, ha a szélső pontok, amelyek eddig csak sok lépéssel tudták egymást megközelíteni, most összekötődnek, és egyetlen lépéssel tudnak kapcsolódni.

Ehhez nagy bátorság kell, hiszen ezek a nódusok általában nem értenek szót egymással, hiszen nagy távolság volt köztük! De ezt a nagy bátorságot fel kell vállalni azért, hogy valami innováció történjen. Ezeknek az új kapcsolatoknak meg kell erősödniük, hogy a sok információt képesek legyenek tovább adni. A Hebb-féle szabályból tudjuk, hogy tanulási időre van szükség ahhoz, hogy a sejtek, illetve a hálózat elemei megerősödjenek. Így van esély arra, hogy egy új hálózatos mag alakuljon ki. Ilyen módon tud megújulni egy emberi közösség is.

Laikus fordításom az egyházak helyzetére a következő: nagyon szép dolog az, ha vezetőink találkoznak egymással, de valószínűleg az egyházi közösség megújulására nézve csak az hozhat valami igazán jót, ha az egyházi közösség perifériáján, a hatalomtól távol élők tudnak intenzív kapcsolatokat építeni. Ha ezek a kapcsolatok valóságos erővel bírnak, akkor már valóságos a megújulás ereje is!

Úgyhogy vegyük egyik kezünkbe Luthert, a másikba Avilai Szent Terézt! Ez egy jó ötlet!

Ezeket a kapcsolódásokat lehetne igazán bölcsességnek nevezni!

Csermely Péter székfoglaló beszédének második felében személyes útjáról és a bölcsesség fogalmáról elmélkedett. Elmesélte, hogyan drukkolnak tudományos kutatócsoportjának tagjai azért, hogy sikerüljenek teológiai vizsgái: az öreg nem csak vizsgáztat, hanem vizsgázik is, had sikerüljön neki!

Láthattunk egy ábrát arról, hogyan csökkent az angol nyelvű irodalomban a „bölcsesség” szó használata. Ezzel szemben nő az „okosság”. Elmondta, hogy a teremben ülők közül számos tudós ismer Nobel-díjasokat. Nem biztos azonban, hogy ezek a tudósok egyben bölcsek is. Sokszor mondjuk kisgyerekekre, hogy „milyen okos”. Nem gondoljuk azonban, hogy ők bölcsek! Ez a két fogalom tehát nem fedi egymást. A bölcsességre jutás nem 180 fokos fordulat. Nem úgy van, hogy eddig így gondoltam, most pedig az ellenkezőjét, tehát megtaláltam a bölcsességet! A megtérés, az igazi megváltozás 360 fokos fordulat: ugyanott maradok, de teljesen más válik hangsúlyossá az életemben.

A bölcsesség követése sem bölcsesség. Az első bűneset bibliai történetéből idézett itt Csermely Péter: Nem volt bölcs Ádám részéről, hogy követte Éva "bölcsességét", amikor a számára kívánatos, bölcsességet kínáló gyümölcsöt megették. A bölcsességet nem lehet egy mozdulattal elvenni. Csak kérni és megkapni lehet – ahogyan az történt Salamonnal.

Láthattunk egy érdekes matematikai igazsággá átalakított bölcsességet Einsteintől, aki szerint

a bölcsesség az Ego reciproka, azaz:

1/Ego= bölcsesség.

További példaként egy labirintus képét vetítette ki, ahonnan csak egy másik, emelkedett perspektívából tudunk kitalálni.

Az is nagy bölcsesség, hogy mikor történik ez meg!

Az időt is megkaphatjuk Felülről. De ehhez az szükséges, hogy azt a rengeteg zajt, ami minket körülvesz, kiszűrjük, és képesek legyünk feltöltődni.

Csak akkor tudunk adni, ha van alázatunk arra, hogy kapjunk. Ezt az igazságot Márta és Mária történetének példájával mutatta be Csermely Péter.

A friss tornádó pusztítását említette példaként azt állítva, hogy innováció-szegény korban élünk. Ez alatt nem azt értette, hogy kevés az innováció, hiszen rengeteg újítás van, de csak a mennyiségük sok, az irányuk többnyire nem jó! Nem a külső,hanem a benső változásokat kellene innovatív módon megközelíteni! Végső következtetésként: Nem a környezetünket kellene megváltoztatni, hanem saját magunkat. Erre legvégül az akadémia alapítóját idézte: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak - előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.“ (1826.)

Záró szavait a hála ihlette: „Szavakban el nem mondható köszönettel tartozom azért a bizonyosságért, hogy soha nem maradok egyedül sem ideát, sem pedig majd odaát, hogy össze vagyok kötve mindennel és hogy az, ami összeköt minket mindenkivel ebben a teremben, az a szeretet. Ez a szeretet pedig nem más, mint Isten maga. Jézus és az Ő szeretete nagyobb Jónásnál, Ő AZ, aki nagyobb Salamonnál és Ő AZ, aki (mérhetetlenül sokkal) nagyobb az én székfoglaló előadásomnál is.”