Egyházi neveltetésem során soha nem hallottam arról, hogy a düh jó dolog. Mindig csak arról meséltek, hogy mennyire óvatosnak kell lennünk, ha dühöt érzünk.

Persze, a legtöbbször azt mondják, hogy semmiképpen sem jó, ha elfojtjuk indulatainkat. Mégis azt halljuk mindenünnen, hogy alapvetően valami rossz érzés a düh.
Pedig az utóbbi időben arra jutottam, hogy a düh Isten fontos jelzőberendezése. Belénk teremtette azért, hogy éppen ez az érzés mutasson arra az útelágazásra, ahol állok.
Jézus többször is kimutatta a dühét. Nemcsak a templomban, amikor kiűzte a kufárokat, hanem amikor a vallási vagy királyi méltóságoknak üzeneteket küldött. Róka, meszelt sír, ilyen „udvarias” jelzőket mondott. (Máté 23,27, Lukács 13,32) Mintha Jézus engedte volna, hogy a dühe energiát adjon. Hagyta, hogy elvigye egy darabig, hogy azután átalakulva a jó felé röpítse.
Mintha a düh váltószelep lenne a lelkünkben. Mintha Isten kapcsolná be a szívünkben: Itt valami olyan történt, ami a te fő értékedre mutat. Itt van a szíved, menj arra, és amikor a szelep működésbe lépett, akkor dől el, hogy szeretet vagy gyűlölet lesz belőle. De a düh önmagában nem bántás, nem jó és nem rossz.
Volt már olyan, hogy mint egy fújtató állat mentem férjem mellett, és éppen attól lettünk többek, hogy ebben a helyzetben is kitartottunk egymás mellett. Sokszor egy nagy nevetés hozza el a feloldást a végén.
Jó dolog a düh. Vajon Jónás képes lett volna végigrohanni Ninive utcáin, és kiabálni: Még negyven nap és elpusztul Ninive, ha nem dühös? Kudarca, elrendelt sorsával szembeni dühe tette képessé erre a feladatra. De méltóvá lett küldetésére, mert átállította a szelepet, és megtette azt, amire akár Istenre dühösen is, de Ő hívta.

Ez akkor is igaz, ha később kontrollálatlan dühében vergődött a töklevél alatt. A végén őt is fenntartotta a víz, ahogyan az indulatunkban eldobott kő kacsázik a hullámok tetején.